15 Júl Charlie Orchestra – Gaál Péter
A Charlie Orchestra egy német katonazenekar egykori neve, amely a
második világháború alatt Angliának szánt propagandazenét játszott. A
németek számára tiltott jazzt is, swinget is, a dalszövegeket persze
némiképp módosították. Az Angliába irányuló német rádióadások
szerkesztője és bemondója az – egy ideig – brit útlevéllel rendelkező
ír-amerikai, William Joyce, ismertebb nevén Lord Haw-Haw volt. (Nem az
angolok, hanem Goebbels hívta így először, orrhangú kiejtésére utalva.
Az ellenségei sem tudtak volna jobbat kitalálni.) A brit útlevél
1946-ban bosszulta meg magát: január 3-án a londoni Wandsworth börtönben
Albert Pierrepoint hóhér felakasztotta.
Hate speech. Gyűlöletbeszéd. Így mondja az angol, ezt vette át a magyar
is. Összefoglaló néven gyűlöletmédia: ebben benne van a rádió,
televízió, újság, internet, minden, ami a nagyközönséget célozza. Benne
van természetesen a mozi, színház, és az irodalom is. Maga a szó – média
– a görög “mesos”, “közép” szó latinosított változatából, a “medium” –
szintén “közép” – szóból származik. Ennek a többes száma a “media”, amit
a magyar is átvett, mint “médiá”-t. Tágabb értelemben nem csak a sajtó
különböző megjelenési formáit jelenti, hanem mindent, ami a
nagyközönséget célzó gondolatokat közvetít.
Az első ismertebb gyűlöletrádió a náci Németországban született, a
zseniális – a fekete mágus is mágus – Joseph Goebbels bábáskodásával. Az
eddig utolsó, aminek szintén milliós nagyságrendű népirtás lett a
következménye, a ruandai Radio-Télévision Libre des Mille Collines,
rövidítve RTLM volt. Ha viszont kiterjesztjük a média minden megjelenési
formájára, akkor ebben már benne vannak az Iszlám Állam videói éppúgy,
mint a Biblia (mindkét testamentumával), a Talmud, vagy a Korán is.
Miért a Biblia, és miért az Újszövetség? Hiszen az utóbbi a SZERETETRE
épül, mondja a kételkedő Olvasó. Meg az előbbit is lehet úgy magyarázni,
ha az utóbbi felvezetésének tekintjük.
Azt, hogy a Biblia a szeretetre épül, azok mondják, akik ezt akarják
mondani. Mármint az ELFOGADÓ szeretetre, az agapéra, mert a többi nem a
szó bibliai értelmében vett szeretet. De ugyanakkor egyik testamentum
sem fogadja el azokat, akik másképp gondolkoznak. Nem csak az Ószövetség
jár térdig vérben. “A bűn zsoldja a halál.” S hogy mi a bűn – bűn az,
amit a törvény bűnnek nevez. Az emberi törvény. S hogy ez mennyire
korrespondeál az isteni (természeti) törvénnyel, az már tapasztalás
kérdése. A baj csak az, hogy a tapasztalatokat is emberek magyarázzák.
Mindaddig, ameddig az emberiség ki nem pusztul, mert a természet rendje
ez. S nem csak a természeté: nincs olyan szent könyv, amely ne ezt
prognosztizálná. A régiek, legalábbis e tekintetben mindenképp, bölcsek
voltak. Ha türelmesek nem is, lásd Elizeus és a gyermekek történetét az
Ószövetségből (2 Királyok 2, 23-24), vagy Ananiás és Szafira történetét
(ApCsel 5, 1-11) az Újból. Ha az ember részrehajló, akkor Istentől se
várjunk mást. Elvégre saját képére és hasonlóságára teremtett. Be is
ismeri. “Én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok” – mondja
magáról a lejegyző pap szerint a Mózes második könyve (Kivonulás) 20,5-ben.
És a szeretet? Az a megtértekre vonatkozik. A többire is, mondja a
teológia, AZÉRT, HOGY MEGTÉRJENEK. Az egyedül üdvözítő hitre, ami az én
hitem, fordítja le ezt a vallásos közember. Onnantól a mi kutyánk
kölykei. (De addig is) az én juhaim, egyelőre más akolban, idézte nekem
Jézust Timkó Éva barátnőm. Ha viszont nem akar sikerülni… sistergőbb
gyűlöletet egyetlen ateistától sem olvastam-hallottam, mint vallásos
emberektől.
Nem-e? – ráncolja a homlokát az Olvasó. És a kommunisták? Igen, a
kommunisták. “Ne csak őrizd, gyűlöld is.” Minden ávós kívülről fújta.
Csakhogy a vallás nem csak az, amit a laikus vallásnak nevez. Nem kell,
hogy Istenről szóljon. Szólhat bármiről/bárkiről, amit/akit Istennel
ekvivalensnek fogadnak el. Vallás minden, amit az ember vall. Confessio,
szemben (szemben!) a religióval. Megvallás. Ezt és ezt vallom. Ezért és
ezért a tűzbe megyek. Vagy, ha megoldható így is, másokat küldök oda. Az
valahogy még jobb. “Ha a késről mások vére csepeg, / mindjárt minden
remek.” T. H. White: Üdv néked Artúr, nagy király, fejből. Véletlenül
pont 1942-ben írta.
A magyar rádiózás (hírsugárzás) hivatalosan 1925. december 1-én
kezdődött el. Kozma Miklós indította útjára, e szavakkal: „A
Broadcasting hivatása … [hogy] dokumentálja a magyar kultúrfölényt
olyan nemzetekkel szemben, amelyek hatalmasabbnak hiszik magukat, mint
mi, de amelyeknek kultúrája a miénknek nyomába sem léphet.” (broadcast:
[vezeték nélküli] műsorszórás) Mintha a mai hivatalos médiát hallanám.
De a magyar rádió 1944 tavaszától lett igazán gyűlöletrádió, az olyan
műsorokkal, mint a Világnézeti Akadémia, Kolosváry-Borcsa Mihály
előadásaival, vagy a Zsidókérdést Kutató Intézet munkásságát ismertető
sorozattal, Bosnyák Zoltán szerkesztésében (később mindkettejüket
halálra ítélték és kivégezték). “Wenn’s Judenblut vom Messer spritzt.”
“Ha zsidóvér csorog a késről.” T. H. White-nak nem sokat kellett
keresgélnie. A Heckerlied nem csak a nagynémet közönség kedvence volt.
(Friedrich Hecker, egy 1848-49-es német forradalmár volt a névadó, a
dalt később átköltve az SA és az SS is átvette, sok más, szintén
átköltött vagy akár eredeti szövegű mozgalmi dallal együtt, ilyen volt a
Florian Geyer Lied is.)
Tartott ez a korszak aztán jószerivel 1989-ig, hogy 1998-ban, illetve
teljes erővel 2010-től újrakezdődjön, immár kiterjedve a televízióra is.
Ez persze csak az állami médiára vonatkozik. A nem állami média nem
tartott szünetet. A konszolidált Kádár azért kicsit óvatosabb volt. A
gyűlölet és uszítás nem változott, csak a hangvétel, és a célcsoportok.
Elfogult vagyok, fogja mondani minden “jobboldali”. Innentől leszek
liberális. Bár, a Talmudra vagy a kommunistákra való utalás (lásd
fentebb) meg másoknak nem fog tetszeni. Ma úgyis megkaptam, hogy
háromszáz szavas a szókincsem. Kétszázkilencven, írtam válaszul, csak
nem számoltad meg elég jól. Még a nemzet- (így fennköltebb), vagy
hazaárulót várom, de az is a spájzban van, bármibe fogadok. Ha már az
oroszok kivonultak onnét is. Pozsonyi Ádám, az egyik hozzászóló a
“Bölénypark” című írásomra, ugyan nem akart velem vitába szállni, beérte
a “te jelöltél be engem, takarodj az oldalamról”-lal, mindezt persze az
ÉN facebookos oldalamon, kívánsága parancs, írtam neki, és valóban az.
Miért jelöltem egyáltalán be? Ugyanazért, amiért 2002-ben a Millenárisra
is kimentem, vagy amiért Orbán Viktor lapjára is feliratkoztam, ameddig
le nem tiltottak. Miért írom ezeket ide? Biztosan exhibicionista vagyok,
mondja a kaján Olvasó. Hát, egy kicsit biztosan, szellemileg legalábbis.
Én így pótcselekszem, várva a sült galambot, fennköltebben a
megvilágosodást. Amúgy tényleg, de most ezt hagyjuk.
Azért írom ezeket ide, mert valamivel illusztrálni szeretném a
durvaságot. Van ennek is történelmi előzménye, de csak arra szoktak
emlékezni, az előzmény következményeire már nem. “Rúgják be az ajtót” –
mondta a Führer tábornokainak a Barbarossa-hadjárat (a Szovjetunió
megtámadása) előtt. “Rúgják be az ajtót, és az egész korhadt épület
összedől.” Sem Napóleonból nem okult, aki szintén be akarta rúgni az
ajtót, sem a dicső névadóból. (I. – Barbarossa, vagyis Rőtszakállú –
Frigyes német-római császár Szalah-al-din, azaz Szaladdin jeruzsálemi
győzelme után a VIII. Gergely pápa meghirdette harmadik keresztes
hadjáratban elindult Keletre, a Szentföld felé, de a bizánci határ
átlépése után, 1190. június 10-én belefulladt az akkor Szalef, ma
Kalikadnosz folyóba. Hetven éves volt, fia, Frigyes sváb herceg ugyan
folytatta a hadjáratot, de Akko alatt ő is elesett.)
Az ajtókat be lehet ugyan rúgni, de az épület nem biztos, hogy összedől,
és ha VALAMI mégis, nem biztos, hogy a lakókat temeti maga alá. A
durvaság az én olvasatomban az UTOLSÓ eszköz. Az utolsó eszköz SE. Nem
eszköz. Valami más: a gyengeség beismerése. Nekünk, gondolkodóknak,
mondja az Olvasó. Másoknak meg imponál. Az erő illúzióját kelti. Csak az
illúzióját, gondoljunk Bástya elvtársra a Szocialista szellem vasútján.
Jó, de néha az illúzió is elég. Igen, ideig-óráig. Addig lehet hősködni
és hencegni a brutalitással, ameddig tényleges erőpróbára nem kerül sor.
Egy valóban erős nem lehet durva? Ha az Olvasó vallásos, akkor gondoljon
Krisztus válaszaira, amikor erődemonstrálásra biztatták. Akár a
kereszten is. Vagy gondoljon Buddha halálára. Jó, ezt nem biztos, hogy
ismeri: mérgező gombát etettek vele, amiről tudta, hogy mérgező, és
mégis megette. A szuverén attól szuverén, hogy nem befolyásolható. Se
így, se úgy.
És a rómaiak? Az oszmán törökök? A mongolok? Az észak-amerikai indiánok
(nem az Amerikában igen, de soha a Vadnyugaton nem járt Karl May hősei)?
Az oroszok? Ezek a népek a kettősségükről (voltak) híresek: a
legszélsőségesebb kegyetlenségről és a legszélsőségesebb nagylelkűségről
és önfeláldozásról. Egy amhara (etiópiai törzs) vagy megöli az idegent,
vagy befogadja. Ha befogadja, onnét az egész falu az életét is
feláldozza érte, ha egy másik törzsbéli el akarná azt venni. Ezt is,
mint annyi mindent, a rómaiak fogalmazták meg legjobban: „[Ám] a te
mesterséged, római, az, hogy uralkodj, / El ne feledd – hogy békés
törvényekkel igazgass, / És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki
lázad!” (Vergilius: Aeneis, VI.. 851-853)
Ha valaki CSAK durva… és a mai magyar kormányközeli-“jobboldali”
retorika nagyrészt ilyen. Elnyom. Megpróbál elnyomni. Ágyúval lőni
mindenre, ami mozog. Ami nem tetszik, verébtől az elefántig. Ha meg nem,
akkor ugyanazt a durvaságot becsomagolja. Valami olyanba, ami a
megcélzott rétegnek ismerős. Charlie Orchestra. Gyűlölet és durvaság,
hangszerelve. Az én olvasatomban gyengeség és gyengeség.
Az erőszak hangjai, Háry János tolmácsolásában.
2015. 07. 15.
Gaál Péter
