Mennyit ér egy emberélet?
57523
post-template-default,single,single-post,postid-57523,single-format-standard,bridge-core-1.0.5,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1400,qode-theme-ver-18.1,qode-theme-bridge,disabled_footer_top,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.2,vc_responsive

Mennyit ér egy emberélet?

Mennyit ér egy emberélet?

Terrortámadások, mészárlások, háborúk, járványok, szegénység… Dózisokban kapjuk a rossz híreket óráról órára. A félelemkeltés gépezete új erőre kapcsolt. Dózisokban, mintha infúzióra lennénk kötve – a tévé, rádió, internet láthatatlan zsinórokon táplálja belénk a mocskot.
Persze a tények ettől még tények maradnak. Mindez megtörténik. Velünk. És mi tesszük önmagunkkal. Mert mi vagyunk a terroristák, mi vagyunk az áldozatok, mi irányítjuk és mi szenvedjük el ezt az egész őrületet, ami köröttünk folyik. Mi számolunk be róla magunknak. Mi, az Emberiség.

De mégis, mennyit ér egy emberélet? Sokan teszik fel ezt a kérdést nap mint nap, és ahány féle ember, annyi féle válasz létezik. A többség persze egyértelműnek tűnő válasszal így felel: természetesen az emberi élet értékét nem lehet kifejezni, mert felbecsülhetetlen. Amikor árnyalttá tesszük a kérdést, és azt kérdezzük, ki ér többet: egy gátlástalan tömeggyilkos, vagy egy mindenkinek segítő szentéletű ember, akkor már gondolkodóba esünk. Választani kell.
Mert ugye kinek az élete ér többet? A nizzai teherautós ámokfutóé vagy azoké, akiket halálra gázolt? A többség erre is tudja a választ. Vagy úgy tudja, hogy tudja.

Mielőtt tovább boncolgatnánk a kérdést, vissza kell kanyarodnunk egy fontos sarokponthoz. EMBERÉLET. Nem mindegy ugyanis, hogy ez a fogalom kinek, mit jelent valójában. Nem akarok kisregényt ebből, úgyhogy most szorítkozzunk mindössze arra, hogy ki mit gondol erről. Kétféle lehetséges válasz létezik: az élet vagy végtelen és örök, vagy egyszeri és véges. Te, kedves olvasó, már válaszoltál erre hited szerint – itt és most. Azért hited szerint, mert ebben tudása nagyon keveseknek van. Pusztán hihetünk abban, hogy ez vagy az az igazság. Sokan állítják, hogy tudják, de leginkább ők is csak hiszik, hogy tudják. Remélem, eddig világos az okfejtésem: az élet vagy örök, vagy sem.
Aki azt hiszi, hogy csak egyszeri, és aztán vége, születünk és meghalunk, aztán ennyi volt, annak nem tudok mit mondani. Vagy talán mégis – jegyzetem végére kiderül.

Én abban hiszek, hogy az élet örök. És a Tankcsapda is, hiszen ezt éneklik: „Ha nem hiszed el, hogy az élet tényleg örökké tart, hiába úszol, belefulladsz, pedig ott van a másik part.” Szóval, én úgy hiszem, hogy az élet örök – ahogyan sok más körforgás is. Születünk, meghalunk, majd megint születünk, és újra meghalunk – és ez így megy már régóta, és így megy majd örökké. Mindaz, ami közte történik – vagyis az élet – rajtunk múlik. A döntéseinken. Mit cselekszünk, s miképpen. Ezt hívják szabad akaratnak. A körülmények adottak: hová születünk, milyen társadalomba, milyen anyagi helyzetbe, milyen családba. Ezeket kapjuk születéskor, és a feladat adott: hozzuk ki belőle a legjobbat.

Itt megint kell egy kitérőt tenni: véletlen-e, hogy ki hová, milyen körülmények közé születik? Megintcsak két választási lehetőség van: vagy abban hisz valaki, hogy vannak véletlenek, vagy abban, hogy semmi nem véletlen, és minden okozatnak, ami történik, van valahol egy korábbi oka. Ugye, a magyar nyelv, mennyire kézenfekvő: akik ok-os, az tudja, mit tesz. Vannak okos emberek, és vannak nem okos – buta, vagy oktalan, vagy oktondi – emberek. Szóval, aki érti a nyelvet, és okos, az tudja, hogy mindennek oka van.  Én is ilyen vagyok. Nem hiszek szerencsében, véletlenben, és hasonló zagyvaságokban. Én abban hiszek, hogy minden okozatnak van egy korábbi oka. Nincs olyan, hogy véletlen elüt egy autó, vagy szerencsém van a lottón. Kedvenc mondásom – az egyik: a véletlen nem más, mint Isten inkognitóban. De Istent most nem szeretném idekeverni, úgyhogy ezt a mondatot most felejtsék el.

Mit tudunk hát eddig? Jobban mondva: mit hiszek hát én? Azt, hogy az élet örök, újraszületések sorozata, és semmi nem véletlen, ami velünk történik. Mert minden, ami történik velünk, az valamikori döntésünk, tettünk egy következménye. A lényege pedig nem más, mint a tapasztalatszerzés. Tapasztaljuk meg minden dolog minden oldalát. Minden tettünk minden aspektusát. Nem mondom, hogy könnyű ezt felfogni és elfogadni, de aki akarja, próbálja.

Lehet, furcsának fogja néhány ember a most következőket tartani, de le kell írnom: amikor hallom a híreket, hogy valahol valaki meggyilkolt ennyi meg ennyi embert, két dolog jut rögtön eszembe: az áldozatok miért lettek azok? Nincs véletlen: valami miatt meg kellett tapasztalniuk ezt a sorsot, ezt a történést. Nem csak nekik, hanem a köröttük élő barátoknak, hozzátartozóknak. Aki gyilkolt, annak egy másik életében – ha ebben nem adatik meg – meg kell majd tapasztalnia tettének minden oldalát: áldozat lesz, áldozat hozzátartozója lesz. Mindent éreznie kell, amit okozott. Minden fájdalmat. Vagyis, lehet, hogy legközelebb, x év múlva, amikor megszületik, maga is áldozattá válik.

Kit kell hát sajnálni? A tettest vagy az áldozatot? Döntse el mindenki maga. Csak egy személyes példa: hat éves voltam, anyám huszonhét. Gyomorfekéllyel műtötték, egy eret elfelejtettek elvarrni, és reggelre elvérzett a korházban. Műhiba. Véletlen? Sokáig azt hittem, hogy én egy szerencsétlen vagyok, mert korán elvesztettem anyámat. Ma már azt hiszem – nem tudom –, hogy ez okkal történt. Valami miatt meg kellett tapasztalnom ezt hat évesen. Nem tudom, így van-e, nem tudom, miért van így. Csak hiszem. Végső soron minden embert a saját hite irányít a világon. Ki ebben, ki abban hisz. Kevés a valódi tudás.

Mennyit ér egy emberélet? Most ne a végtelen életre gondoljunk, hanem csak arra, ami az egyik megszületésünktől a következő halálunkig tart. Erre az emberéletre. Pontosan annyit ér minden egyes ember élete, amennyit beletesz. Amire a szabad akaratát használja. Minden, amit „beleteszünk” – jót és rosszat – visszakapjuk egyszer, mint ahogyan az életünk során is visszakapjuk folyamatosan mindazt, amiket korábban tettünk. Ha egy korábbi életünkben gyilkosok voltunk, a mostaniban meg szentek, lehet, hogy meggyilkolnak minket most, de a következő életünkre ledolgoztuk azt, amit le kellett, sőt, a sok jótettel jót kapunk majd. Ilyen egyszerű – vagy legalábbis annak tűnik. Ugye?

Felejtsünk el mindent: mindegy, ki miben hisz: véletlenekben vagy sem, ok okozatokban vagy sem, örök életben vagy egyszeriben… Teljesen mindegy. Pontosan annyit ér egy ember élete, amilyen módon bánik másokkal, amit tesz másokkal és másokért, amennyire szeret másokat. Aki csak magára gondol, csak magáért tesz mindig mindent, aki azt gondolja, ő nem a többiek része, nem a nagy egész egy darabja, csupán egy különálló valami, az pontosan ennyit is ér. Mert mennyit ér egyetlen vízcsepp egy szomjazónak? És mennyit ér egy egész pohár víz? Együtt sokat, egyedül keveset. Tehát aki egyedül akar mindent, nem ér semmit. Aki másokkal és másokért, az többet. És minél többért, annál többet. Ugye érti mindenki?

Both Gábor

bg71
info@emberiseg.hu