07 ápr Az Emberiség fejlődése – Gaál Péter
Eredezi cím: Hadnagy uram
Hadnagy uram
“Hadnagy uram, hadnagy uram!”
“Mi bajod van, édes fiam?”
“Piros vér foly a mentére.”
“Ne bánd, csak az orrom vére.”
“Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.”
“Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!”
Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
“Hadnagy uram, hadnagy uram!”
“Csak előre, édes fiam!” (Gyulai Pál)
Csak egy kis szemelvény Geri Tibor barátom tegnapi posztjából. Mivel
Tibit személyesen is van szerencsém ismerni, és – akármit is mond
és/vagy ír – kifejezetten kedvelem, ezért eszem ágában sincs ezt az
opus-át, illetve a benne foglaltakat sem elemezni, sem kritizálni. Nem
az én feladatom. Hadd higgyen bennük, hadd harcoljon értük. Adjanak
értelmet az életének. Ennyi épp elég is. Akkor lássuk az idézetet:
“A Tetraéder és Arisztotelész politikai rendszere pontosan mutatja, hogy
mi az emberiség társadalmi fejlődésének következő lépcsőfoka, milyen a
következő világkorszak. Azt kell elérnünk.”
Tehát szó nincs kritikáról. Nagyjából-egészében – más szavakkal –
ugyanezeket lehet olvasni bárhol, természetesen azzal a különbséggel,
hogy mások más geometriai testet képzelnek el, más filozófusra
hivatkoznak (ha hivatkoznak egyáltalán valakire, és az a valaki épp
filozófus), és mást akarnak kihozni az egészből. Nekem három szón akadt
meg a tekintetem mindössze: “fejlődés”, “lépcsőfok”, “világkorszak”.
Kedveseim. Boldog-boldogtalan, aki valamilyen mézesmadzagot be akar
dobni, ilyesmiket mond. Az alaptétel, hogy a történelem valamiképpen
“előre” megy, azaz “felfelé”, egy “magasabb” szint felé, mindig,
rendületlenül, néha-néha talán megtorpan, “visszafelé” is haladhat, de
aztán újult erővel indul neki a csúcs (?) felé vezető kaptatónak.
Egyesek úgy vélik, hogy “ismétli önmagát”, azaz csúcstámadás közben
folyamatosan ugyanott toporog, s bár – e szerint – tapodtat se mozdul,
valahogy mégis előrejut, noha ott már volt. Ezt az ostobaságot legutóbb
egy Vágó István által feltett jobbikos videón hallottam Raffay Ernőtől
(Pusztító migráció – A zsidók bevándorlása Magyarországra), Antall
egykori honvédelmi politikai államtitkárától, a Károli Gáspár Református
Egyetem (eddig se soroltam túl magasra ezt az intézményt, úgy sem, mint
ex-teológus) volt rektorhelyettesétől és a Bölcsészettudományi Kar volt
dékánjától.
Mivel – ha már a Jobbik felmerült – úgy tűnik, az emberek egészen
egyszerűen csak (nem logikai) ellentétekben képesek gondolkodni, jelen
van – ma már persze távolról sem általánosan elfogadottan – a –
“fejlődés” értelmű – evolúció ellentéteként az involúció tételezése –
állítása – is. Az involúció a matematikában “olyan transzformáció,
amelynek másodszori alkalmazása során visszanyerjük az eredeti
alakzatot”, az orvostudományban “valamely szerv normálissá való
visszafejlődése, például az anyaméhé szülés után”, illetve “öregkori
visszafejlődés” (Bakos Ferenc). Nem mintha – a matematikai definíció
kivételével – ezek pontosak lennének. A szülés után az anyaméh nem
“fejlődik” sehova, hanem visszaalakul eredeti, terhesség előtti
állapotába, az öregember pedig… nos, ő tökéletesen megmutatja, mi is
történik MINDENNEL. Ha idős korunkban fognánk magunkat, és elkezdenénk
visszafejlődni, akkor az történne, amiről szintén nemrég olvastam egy
vicceset (amit egyébként már ismertem): megfiatalodnánk, majd – ideális
esetben – egy hatalmas orgazmus kíséretében végeznénk be földi
pályafutásunkat, azaz válnánk ketté spermiummá és petesejtté. De
fájdalom, nem ez történik. Az ember 1. nem “fejlődik” késő aggkoráig
töretlenül, hogy aztán valamilyen rejtett okból “legfejlettebb”
állapotában hagyja el ezt az árnyékvilágot, de 2. “vissza” sem
“fejlődik”, hanem mindezek helyett – HANYATLIK.
Felépül, majd LEÉPÜL. Eléri (az “evolúció” szó eredeti jelentése szerint
KIBONTJA) azt a maximumot, amit a benne rejlő lehetőségekből az adott
esetben ki tud bontani, aztán szépen leépül. Miután nem tudta megváltani
a világot (önmagát), átadja a stafétabotot másoknak. Ez történik minden
létezővel. A lét minden szereplőjével. Ha nem ez történik, az már nem a
lét szereplőiről szól, és szavakkal kifejezhetetlen. Önöknek és nekem, a
dolgok jelen állása szerint: fikció.
Hogy tehát mi az emberiség “fejlődésének” – helyesen: történetének –
következő lépcsőfoka, nem tudom, azt azonban igen, hogy mi a vége.
Madách is tudta, és, magyar olvasók lévén, Önök is tudják. Ugyanaz, mint
az Önök életéé. És azt is tudják, hogy – e földön – ez a lépcső nem a
csúcsra vezet.
Nincsenek lépcsőfokok, édes, jó olvasóim. Ha lennének, az olyan volna,
mintha azt mondanák, hogy “mostantól új útra lépek”. Mintha valamiképp
át lehetne ugorni a régit, ahogy Karak róka tette saját nyomával, hogy
az őt üldöző Vahurt megtévessze. Mintha egy pillanatra ki lehetne
szakadni a térből, hogy aztán egy új térben folytassuk. Nincsenek új
utak, csak a régi utak folytatásai vannak. Mehetnek másfelé, de odáig
mégis a régi út vitt. Csukás István szerelmes versénél én se tudom szebben:
“Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.”
Egy út van, kedveseim. Egyetlen, jó, öreg út, sok-sok kacskaringóval,
megtorpanással, de egyetlen kezdettel, és egyetlen megszakítással, ami
egyben az út végét is jelenti.
Világkorszakokkal eljátszadozhatunk, ugyanúgy, ahogy a történelmi,
földtörténeti, univerzumtörténeti korokkal is. Mi osztjuk be őket,
ilyen-olyan szempontok szerint. Az emberi életet is beosztják,
embrionális- csecsemő- kisgyermek- serdülő- fiatal- közép- öreg-
aggkorra. A regényeket (általában) bekezdésekre- fejezetekre- könyvekre
bontják. Van bevezetésük, tárgyalásuk, csúcspontjuk, befejezésük. Eddig
tart ez, addig tart amaz. Mire jó akkor a beosztás? Ugyanarra, mint
amire a Föld szélességi és hosszúsági fokai, percei és másodpercei.
Tájékozódásra. Ettől eddig tart a hideg-, ettől eddig a mérsékelt-,
ettől eddig a trópusi öv. De mindenhol a Föld van, ahogy az idő is
töretlenül múlik, és vele az ember napjai is fogyatkoznak.
Képzeljék el, hogy a kezükbe nyomnak egy nagy köteg pénzt, és útnak
indítják Önöket egy végtelen labirintusban. A labirintus különböző
pontjain üzletek vannak, amelyekben vásárolniuk lehet élelmet, ruhát,
olyan dolgokat, melyekre szükségük van az életben maradáshoz. Ha
ügyesek, jó a megérzésük, sok üzletet találnak, amelyekben, ha okosak,
úgy tudják elkölteni a pénzüket, hogy a vásárolt holmikból a lehető
legtovább fenn tudják tartani magukat. Ha nem ügyesek, vagy nincs
szerencséjük, olyan helyre tévednek, ahol már nincsenek üzletek, és
akkor hiába van még miből vásárolniuk, nincs mit. De megtörténhet az is,
hogy rosszul költötték el a pénzüket. Bármelyik eset következik be,
ugyanúgy szakaszolható lesz az életük, ugyanúgy el fog következni az
idő, amikortól már nem tudnak többet begyűjteni, és amikortól abból kell
élniük, amit addig szereztek. Nem lineáris, hanem parabolafüggvény,
amivel az egész leírható. Nem vaskor – ezüstkor – aranykor, nem aranykor
– ezüstkor – vaskor, hanem vaskor – ezüstkor – aranykor – ezüstkor –
vaskor, azzal, hogy a kezdet vaskora csak aktuálisan vaskor,
potenciálisan aranykor, a vég vaskora viszont már potenciálisan is és
aktuálisan is vaskor.
S akkor mit tehetünk? Azt tehetjük, hogy értelmesen próbálunk
bevásárolni abból, amink van, és reménykedünk, hogy nem keveredtünk el
végzetesen, és találunk még üzletet, ahol lehet. S közben igyekszünk
magunkat nem áltatni sem fejlődéssel, sem lépcsőfokokkal. Mi, akiknek –
talán – van eszünk. Mi, akiknek hadnagyoknak kell(ene) lennünk. És ha
rossz helyre keveredtünk, vagy elfogyott a pénzünk? Akkor következik
Gyulai Pál igazsága, ami egyben Tibi igazsága is lehetne, ha osztaná,
amiket fentebb leírtam.
Akkor, Gyulai Pál hadnagyához hasonlóan teljes joggal mondhatná a
reménykedőknek, hogy “előre”. Nem demagógia volna, sem ostobaság, hanem
bölcs és bátor tett.
2016. 03. 31.
Gaál Péter