24 okt A tegnap margójára – Az ünnep – Gaál Péter
Már reggel tudni lehetett, hogy lóg valami a levegőben. Előző este
bejelentették, hogy a miniszterelnök megbetegedett. Délután indult volna
haza Ázsiából, amikor hirtelen rosszul lett. Perforáló vakbél, sürgősen
műteni kellett. Épp most, sóhajtott fel a belügyminiszter. Ott legalább
meleg van, de itt… Itt is meleg lesz, vihogott fel az államtitkár. De
még milyen meleg.
Még a nyáron történt, hogy valaki elszámolta magát. Túlzottan bízott a
rutinban. Volt már ilyen, és lesz ilyen még. Gyönyörű idő van. Minek
ilyen korán betárolni. Augusztusra az ország egyetlen gázszállítója
válságba került. Apró politikai konfliktusnak indult szomszédjával, a
tranzitországgal. Aztán valamelyik barom a tüntetők közé lövetett, mire
befagyasztották a külföldön elhelyezett összes bankbetéteket. Az addig
halálbiztosnak tűnő anyagi helyzetben levő energetikai mammutvállalat a
csőd szélére került. És mi állatok, gondolta a belügyminiszter, azt
hittük, hogy elrendeződik pár hét alatt. Nem is kerestünk alternatív
szállítót. Sőt még egy rokonszenvező nyilatkozatot is kiadtunk. Most meg
nyakunkon a tél, nincs gáz, és senki nem akar nekünk eladni. Hiába vette
magára a kormányszóvivő az egészet, nem ingyen, persze, eső után
fakereszt. Ráadásul itt van helyette ez a pöcs, aki még beszélni sem
tud. Istenem, milyen puncija volt, milyen puncija!
Éjszaka volt egy kisebb zavargás a belvárosban. Néhány huligán, mondta a
központi hírügynökség. Tulajdonképpen nem csináltak semmit. Amikor mi
voltunk ellenzékben, nézett a belügyminiszter a rendőrfőkapitányra, mi
nem szarakodtunk ennyit. Ezek impotens értelmiségiek. Túl sokat
érzelegnek. De az ördög nem alszik. Hátha nekik is eszükbe jut, ami
annak idején nekünk. Statuáljon példát. Ha a főnök hazajön, és nem lesz
rend, én mehetek vissza handlénak, maga meg legjobb esetben egy
íróasztal mögé.
A tüntetést szétverték. Nem is lett volna semmi baj, ha az egyik
rohamrendőr nem üt véletlenül nagyobbat. De nagyobbat ütött. Rossz napja
volt. Összeveszett a feleségével, a fiáról meg kiderült, hogy évek óta
narkózik. És neki itt kellett dekkolni, ahelyett, hogy rendbe hozná a
dolgokat otthon. Mit szimulál, ordította a földön fekvő tüntetőnek, de
az meg se mozdult. Hogy mozdult volna, amikor percek óta halott volt.
Picsába, Feri, nézett a belügyminiszter a verítékező főkapitányra. Vagy
én, vagy te. Ezt csak a nagyfőnök tudná elmosni, de ő hetekre ki van
vonva a forgalomból. És mivel én vagyok a te főnököd, és nem
fordítva…majd azt mondjuk, hogy már rég be akartad adni a
lemondásodat. Ha nincs ez a kurva hideg, amikor mindenki egyszerre kezd
fázni. Pedig még csak október van. Ha az a disznó nem zabál annyit
minden fogadáson. Egyszer szét fog durranni, de azt mi már nem érjük
meg. Én se, nyugtasd magad. Ez nekem most csak hosszabbítás, ki tudja,
meddig. Örülj, hogy megszabadulsz. Végre akkor mehetsz horgászni, amikor
csak akarsz. A májadra azért vigyázz.
Azt gondoltam, nézett ki a belügyminiszter a téren gyülekező tömegre,
hogy elég lesz, ha mindenkiről felírok mindent. Az összes pénzmosást,
olajszőkítést, shortolást, kamupályázatot. Rólam is írtak, naná, hogy
írtak, de hol lehet az az enyémhez képest? Ahhoz az irdatlan mennyiségű
ellopott pénzhez képest, amiről én tudok, Brunei szultánja csóró
hajléktalan. Abból még a járdát is fűthetnénk harminc éven keresztül.
Azt hittem, bármi lesz, úgyis a főnök viszi el a balhét. Hogy én milyen
hülye voltam. Én fogom elvinni. Ő legfeljebb ott marad, ahol van. Aztán
amikor meghalt, különgéppel hazahozzák, és nagy csinnadrattával
eltemetik. Addigra megbuknak azok is, akik a székébe ülnek. Miért ne
buknának meg. Kiéhezett ember ritkán mértékletes. És ezek nem tudnak nem
marakodni. A főnök nemzeti hős lesz, én meg egy szám a rabtemetőben.
Délig nem volt semmi baj. A szokásos zászlólengetés, pfújjolás. Dénes –
így hívták a miniszterelnököt -, takarodj. Tiszta választásokat. El a
kezekkel Piroskától. A vén kurva, mondta az államtitkár. Nem is akartuk
kikezdeni, csak tudtára adtuk, hogy nem a nyúl viszi a vadászpuskát. Már
az ügyészség elmeszelte a vádakat. Most meg ahelyett, hogy hálás lenne,
esélyegyenlőségről és demokráciáról papol. Pont ő, aki száz millió alatt
egyetlen férfinak se tette szét a lábát, és a fiát Oxfordba járatja
iskolába.
Délben az egyik tüntető, egy kalandéhes suhanc, megbotlott. Csak
közelebb akart furakodni egy jó seggű lányhoz, de a rendőrök nem
engedték. Megpróbálta kikerülni őket, de a reggel óta megivott hét sör
megtette a hatását, és elvágódott. Semmi baja nem történt, csak
felhorzsolta az állát, de amikor vissza akart menni a barátaihoz, az
egyik tüntető – már maga se volt színjózan, és unta is, hogy nem
történik semmi – meglátta. Vér, ordította. Ölik az embereket.
Kitört a pánik. A gyávábbak menekülni kezdtek. A bátrabbak beszóltak a
rendőröknek, aztán ők is futásnak eredtek. Nem üldözte őket senki. Az új
főkapitány szigorú parancsba adta, hogy még támadás esetén sem szabad a
védekezésen túl erőszakot alkalmazni. A legrészegebb tüntetők betörtek
egy kirakatot. Amikor erre se mozdult egyetlen rendőr sem, magukhoz
vettek ezt-azt. Aztán mind több üzlet járt ugyanígy. Addigra a többi
tüntető is észrevette, hogy nem üldözik őket. Lassan elkezdtek
visszaszivárogni a térre. Egyre közelebb mentek a rendőrökhöz. Már arc
archoz ért. Nyugalom, mondták hátul a parancsnokok. Nyugalom. A rendőrök
lassan hátrálni kezdtek. A tömeg utánuk. Ezek meg fognak minket
lincselni, nézett az ablak mögött egymásra a belügyminiszter és az
államtitkár. A belügyminiszter elővette a telefonját. Lövessen a fejük
fölé, mondta idegesen a készülékbe, és bontotta a vonalat.
Húsz év múlva a miniszterelnök – még mindig Dénes – meghalt. Piroska már
rég, élete utolsó időszakát az Antillákon töltötte. A miniszterelnököt
katonai pompával temették el, a beszédet – gyönyörű, verőfényes nyári
nap volt – az ősz belügyminiszter mondta. Piroska fia, László, aki addig
egy vidéki egyetemen tanított, az első sorból figyelte. Károly bátyám,
gratulált neki a temetés után, nagyszerű szónoklat volt. Egy szavamat se
higgye el, amit mondani fogok róla. Kiemelt nyugdíjat kap majd. És senki
nem fogja háborgatni.
A belügyminiszter, úgy is, mint ideiglenes kormányfő, bólogatott.
Nyíltság, mondta első rádióbeszédében. Konszenzus. Megértés. Barátság.
Szeretet. Itt az ideje a nemzeti megbékélésnek.
Őszre kiírták a választásokat. Piroska pártja nagy fölénnyel nyert.
Mindenki fellélegzett, és László lett a miniszterelnök. Dénest kiásták,
és jeltelen sírba temették, helyére Piroska hamvai kerültek. A
belügyminisztert szép csendben elfelejtették. Az ország legmagasabb
nyugdíját kapta, százegy éves korában, ágyban érte a halál, miközben két
hosszúcombú prostituált melegítette két oldalról.
Az őszi napból, amikor Dénes vakbélműtét után lábadozott egy ázsiai
kórházban, nemzeti ünnepnap lett. Fellobogózták a házakat, hidakat, az
iskolákban, munkahelyeken megemlékezéseket rendeztek előtte. A szónokok
Lászlót méltatták, aki kezében zászlóval, az első sorban küzdött a
brutális túlerő ellen. Megemlékeztek a sok száz halottról, az önkény
tobzódásáról, a pribékek által szétvert üzletekről. Géza, a fiatalember,
aki közben májcirrhosisban elhunyt, szobrot kapott a nemzeti
Pantheonban. Utcákat és tereket neveztek el róla, nem a legnagyobbakat,
mert azokat Piroskáról, de az utánuk következő legnagyobbakat. Az
Írószövetség pályázatot írt ki egy ifjúsági regényre, életét példaként
állítva a jövő nemzedéke elé.
Mindenki boldog volt, és mindenki elégedett.
2014. 10. 23.
Gaál Péter
