Trianonról másképpen
54751
post-template-default,single,single-post,postid-54751,single-format-standard,bridge-core-1.0.5,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1400,qode-theme-ver-18.1,qode-theme-bridge,disabled_footer_top,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.2,vc_responsive

Trianonról másképpen

Trianonról másképpen

Sokaknak nem fog tetszeni, amit a következőkben leírok, de bízom benne, hogy a józan többség hasonlóképpen gondolkodik a kérdésről, mint én.

Lassan 100. évfordulójához érkezik a Trianoni Szerződés megkötése. Lehet diktátumnak nevezni, a kifejezés teljes mértékben helytálló. Sajnos nem állt módunkban nem aláírni – bárki is volt jelen a helyszínen. A történelem már csak ilyen, mindig a győztesek diktálnak.

Most azonban nem a 100 évvel ezelőtti eseményekről, körülményekről kívánok pár gondolatot megosztani az olvasókkal, hanem a mai aktualitást.

Rögvest az elején leszögezném: nem értek egyet semmiféle trianoni revízióval, semmiféle Nagy-Magyarország gondolattal. Szerintem idejemúlt. És mielőtt lehazaárulóznának többen, kérem, olvassák tovább írásomat, és próbálják megérteni, miért gondolom így.

Általánosan azt tapasztalom, hogy mindig azok nagy-magyarországoznak és trianonoznak leginkább, akiknek semmi közük hozzá. Vagyis itt születtek, itt élnek Magyarországon – úgy értem, a mai Magyarország határain belül. Kérdem én, aki Budapesten, Szegeden, Győrben vagy bárhol is él ebben az országban, mi köze van ahhoz, hogy azok, akik nem itt élnek, hanem Felvidéken, Székelyföldön, vagy Vajdaságban, Kárpátalján hová tartoznak? Jó, értem én a szolidaritást, a segítő szándékot – ezek természetes és normális dolgok –, de talán mégiscsak azokat kellene elsősorban megkérdezni, hogy milyen hatalmat szeretnének a fejük fölé, akik az adott helyeken élnek.

Ez mindössze abból adódik nálam, hogy nem gondolom, ha az elszakított területeket Budapest irányítaná, akkor az ott élőknek sokkal jobb lenne. Sosem volt az. Ez persze nem jelenti azt, hogy Bukarest, Kijev, Pozsony vagy Belgrád jobb lenne. Semmivel sem jobb.

Most éppen nemzeti – bár szerintem álnemzeti – kormány van hatalmon, de tessenek csak elképzelni, ha megint egy liberális párt nyerne választásokat idehaza, mit művelnének ők a netán visszacsatolt területeken élőkkel?

Miért kellene birodalmi törekvéseket támogatni az önrendelkezés támogatása helyett? Tudjuk, hogy a világban a központi kormányok irányítása alatt álló nagy államok egyre inkább küzdenek a széthullás veszélyével – bár ezt nem is nevezem veszélynek, inkább esélynek. Spanyolországban a baszkok, katalánok, Nagy-Britanniában a skótok, az USA-ban számos állam, Olaszországban Velence szeretne kiválni az „egységes nemzetállamból” – hogy csak a legismertebb példákat említsem.

A közelmúlt történelme során csak Németország volt az, ami nagyobb lett, hiszen egyesült, de széthullott a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia is. Miért? Mert a közösségek önrendelkezést akarnak, nem távoli központi irányítást. Éppen ezért sem realitását, sem ésszerűségét nem látom annak, hogy Magyarország ismét nagy legyen. Helyette sokkal üdvösebbnek tartom, hogy minden kisebb közösség nyerje el a lehető legnagyobb fokú függetlenségét. Legyen Vajdasági, Kárpátaljai, Felvidéki, Párciumi, Székelyföldi autonómia. Olyan autonómiák jöjjenek létre, amelyek önmagukat irányítják és nem valamelyik távoli város politikai és gazdasági érdekcsoportja diktál nekik. Mert e tekintetben nincs különbség Budapest vagy Bukarest, Pozsony vagy Belgrád, Madrid vagy Washington között.

Kedves trianonozó, nagy-magyarországozó felebarátaim, tessenek már észrevenni, hogy már nem 1920-ban és nem 1940-ben vagyunk! Ideje lenne nem a nagyapáinkra visszatekintgetni, hanem végre előre nézve gyermekeinkkel és az unokáinkkal foglalkozni! A jövő egy olyan Kárpát-medence, egy olyan Európa és egy olyan világ, ahol nem nagy uniók jönnek létre, mint egyesített amerikai, európai, orosz vagy kínai birodalmak, amelyek központilag akarnak mindent uralni, hanem egyenrangú kis közösségek.

A mostani uniós választásokon is a jobb oldali pártok arattak inkább sikert. Mert az európai nemzeteknek elegük van a züllesztő liberalizmusból, de elegük van a központosítási törekvésekből is, mindegy milyen színekben pompáznak is azok.

Én hiszem, hogy az európaiak többsége Portugáliától Romániáig, Ciprustól Izlandig – de ide lehet sorolni akár Azerbajdzsánt vagy Fehéroroszországot is – békés, igazságos és nyugodt Európát akarnak. Háborúk, egyenlőtlenségek, kizsákmányolás, korrupció és igazságtalanságok nélkül. Az Európai Unió a jelenlegi formájában nem tudta ezt megteremteni. Nem is akarta. Azok a vezetők, akik ezt így alakították, a bürokrácia és a multinacionalizmus (bankok, cégek) érdekeit nézték. Így alakítottak ki egy gazdagodó és egy szegényedő részt egyazon elképzelésen belül. A birodalmon belül lettek rabszolgatartók és rabszolgák – közgazdasági értelemben véve.

Térjünk vissza Trianon problémájára. Először is, el kellene felejteni Trianont. Kiverni a fejekből, mert olyan ez, mintha egy autóvezető folyamatosan a visszapillantó tükörbe bámulna, ahelyett, hogy előre nézne. Így nagy a kockázata, hogy csúnyán nekimegy valaminek.

Trianont a helyén kell kezelni, nem vitás, de nem kell túlmisztifikálni. Az az ember, aki folyton csak a múltban esett sérelmeken vívódik, és sosem képes megbocsájtani, soha nem lesz képes kiszakadni a múltból és bizakodó jövőt építeni.

Mi lenne, ha végre nem piszkálódnánk és zsörtölődnénk a sérelem miatt, hanem nagyvonalúan megbocsájtanánk a nagyhatalmaknak, a köröttünk lévő nemzeteknek, és belefognánk valami újnak az építésébe? Velük együtt, közösen. Akkor is, ha nem akarják. A vezetőik ha nem akarják, a nemzetük biztosan akarni fogja. Én ebben maximálisan hiszek.

Azokat kell megszólítani szeretettel és baráti jobbot nyújtva, akiket nem borít el a rossz értelemben vett nacionalizmus lila köde. Aki ugyanúgy új európai értékrendeket akar, amelyek érdekes módon működnek másutt. Svájc például tökéletes példa erre: élnek ott olaszok, németek, franciák – mégsem akarnak kilépni, elszakadni, máshová tartozni. Együvé akarnak tartozni. Ott működik az önrendelkezés – nagyon magas fokon.

Miért ne működhetne másutt is Európában? Miért ne működhetne Romániában? Tudom, hogy Székelyföld olyan lehetne, mint Svájc. Minden adottsága meg van hozzá. Még földrajzilag is majdnem hasonló – sőt, szerintem jobb is.

Mitől ne élhetne ott együtt magyar, román, szász, cigány úgy, hogy nem Budapest és nem Bukarest irányítja őket?

Lehetne még gombolyítani a gondolkodás és elmélkedés fonalát, de azt hiszem, talán sikerült érzékeltetnem a kedves olvasóval, milyen jövőt képzelek én el Magyarországnak, Európának, az önrendelkezésre vágyóknak.

Amikor gyerek voltam, Európa harminc-valamennyi országból állt. Ma negyvenöt állam alkotja és van hét egyéb státusú terület. Szeretnék olyan színes Európában élni, amelyben akár ötven vagy hatvan kis „állam” létezik. Azért írtam idézőjelben, mert nem a régi értelemben vett államokra gondolok vámokkal, kerítésekkel, fegyveres határőrökkel, kőfalakkal. Közösségek közös érdekeken – valódi közös érdekeken – alapuló szövetségére gondolok, amelyben nem akar senki a másik fölé kerekedni, minden nemzet haszna abban rejlik, hogyan tud a másik nemzet hasznára válni, ahol nem legyűrni, hanem felemelni akarja a szomszédokat.

Szerintem az ilyesfajta elképzelések sokkal többet használnak a magyarságnak, erre sokkal büszkébbek lennének hősi halált halt nagyapáink, dédapáink, és ami a legfontosabb: ez szolgálja leginkább gyermekeink és unokáink érdekeit.

 

Both Gábor – 2014. június 4., Budapest

bg71
info@emberiseg.hu