22 dec Kétség – Gaál Péter
El nem tudom dönteni, mi tetszik az embereknek, és mi nem. Régebben azt
mondtam – tulajdonképpen ma is azt mondom -, ha egy könyv az olvasók
nyolcvan százalékának tetszik, akkor szinte biztos, hogy rossz. Szinte,
tehát van kivétel, de nem sok.
Ugyanúgy azt sem tudom megmondani, hogy
mi a JÓ. Mi a jó film, zene, képzőművészeti alkotás. Ugyanis – most
tessék megkapaszkodni – még a giccs is lehet jó. JÓ giccs. Lehet jó egy
operett, egy magyar nóta, egy kalandregény, egy sláger. De nem tudom,
mitől jó. Valószínűleg nem önmagától, vagyis nem (csak) azért, mert
egyszerűen saját MŰFAJÁBAN jó. Kell hozzá valamiféle környezet, és így
együtt. Például egy szirupos dalhoz egy művészfilm, vagy művészi film,
egy régi NDK-s indiánfilmhez – Gojko Miticcel, akinek a fenekén
kilátszott a fürdőnadrág vonala, német indiánokkal – egy nosztalgiázó
közönség. Lehet, hogy pont ez a különbség az “élvezhető”, itt:
értékelhető, és a művészi alkotás között. Utóbbi megáll a saját lábán.
Bő harmincöt éve a Filmmúzeumban láttam egy Tarzan-filmet Johnny
Weissmüllerrel. A mellettem ülő negyvenes hölgy, megpillantva őt
felsóhajtott: “ma már nincsenek ilyen férfijaink”. Úgy tűnik, mindig
valamivel EGYÜTT kerekedik ki az, ami “jó”, vagy ami “rossz”. És akkor
az lesz benne a jó, ami addig a rossz volt. Minél jobban hozza – itt már
számít – saját műfaját, annál jobb. Apropó, művészfilm. Filmet nézni meg
kell tanulni. Mindaddig, ameddig Szegeden a Gödörben meg nem hallgattam
Bíró Yvettet – Krisztusom, már nyolcvanhárom éves! – Bergman: A csend
című műve kapcsán, nem tudtam. Onnantól – szerintem – tudok. De sokan
azt hiszik, hogy tudnak, és mégsem. A művészfilmet ugyanis össze lehet
keverni a művészieskedő filmmel. Amikor az ember már attól is boldog, ha
VALAMIRŐL azt gondolja, hogy megértette. Pontosabban megfejtette. Nem
nagyon van mondanivaló, csak rébuszok. Az viszont bőven.
Nem azért érdekel az emberek tetszésindexe, mert bármin is változtatnék
a kedvükért. Pusztán önmagában érdekel. Lehet, hogy ez is olyan, mint a
betegségek. Sok mindentől függ. Hogy a rák mitől lesz, felesleges
erőfeszítés megtudni. Valószínűleg legalább három – de inkább sokkal
több – dologtól: mindenekelőtt a lelkiállapottól (beleértve azt a
bizonyos tudatalattit), az öröklött hajlamtól és az immunrendszer
pillanatnyi állapotától. E három, amelynek az aktivizálódása önmagában
is sok más faktortól függ, például az időjárástól, az
életkörülményektől, táplálkozástól, egy adott időszakban szerencsétlen
konstellációt alkot. Ezért fontos a holisztikus szemlélet. És akkor már
vissza is kanyarodtunk a műértékeléshez.
Ha valamiért sokat foglalkoznak mondjuk Horthyval, akkor, ha az ember
azt akarja, olvassák is, szinte biztosan érdemes róla írni. Ha ráadásul
ez egybeesik valamilyen eseménnyel, szoboravatással vagy felvonulással,
még biztosabb. Egy “normális”, tehát a tényeket nem torzítani törekvő
kormányzás és közgondolkodás esetén mindez a kutyát nem érdekelné.
Hiszen mindenki tudja, minek tovább mazsolázni? Érdekelne valakit Wass
Albert, ha nem tűzték volna zászlajukra a nácik? Azt a néhány embert
legfeljebb, aki szíves olvassa. A nácik nem a maguk gyönyörűségére
olvasnak, hanem a maguk IGAZOLÁSÁRA. Persze ilyenek voltak a
kommunisták, és ilyenek például – mindmáig nem bírtam végigolvasni
Coelho Alkimistáját – az ezotéria hívei is. Középkorú hölgyek ülnek egy
szobában, a sarkokban füstölők és gyertyák égnek, szitárzene szól,
mandalákat festenek, regressziós hipnózisról, fénylényekről és
entitásokról beszélgetnek, az angyalkártya rejtelmeiről, a végén
vegetariánus vagy paleo- receptek cserélnek gazdát. Én szimpla apéniának
nevezném, ha udvariatlan és cinikus volnék (pénisz az pénisz, az “a”
fosztóképző). De tényleg udvariatlan és cinikus vagyok. Bár…tessék
megnézni Ki-duk Kim koreai rendező Tavasz, nyár, ősz tél című filmjét.
Ez TÉNYLEG jó film, érdemes, ha valaki nem látta eddig. Nos, ebben a
filmben egy szigeten lakó öreg szerzeteshez hozza egy anya gyógyulni
depresszióban szenvedő lányát. A lány nem javul, míg egy szép napon a
szerzetes tanítványa meg nem dugja. És onnantól elszáll a depresszió.
Negyven éve Hitlert Európa bármely országában az első beszéde után
letartóztatták, húsz éve ideggondozóba utalták volna. Ma már jegyeznék a
politikai palettán, holnap…és mindehhez neki magának lenne a
legkevesebb köze. Megnyugtatom – ha ez megnyugtatja -, kedves Olvasó,
lesz még kommunista reneszánsz is. Persze, nem Rákosi tér vissza, még
csak Kádár sem. Az már valami új szörnyűség lesz, az akkori kor kliséi
között. Csak az érzés lesz retro. Miután a nosztalgia már elmúlt, vagyis
kihalt az a nemzedék, ami még tudott is valamit arról az időről. Ami még
TAPASZTALT.
Most nagyon furcsákat fogok leírni. Még több trafik kellene, még több –
sokkal több – földmutyi. Minden magyar városban legalább egy Horthy
lovasszobor – Budapesten már pedzegetik -, de Szálasi születésnapját sem
ártana megünnepelni. Mind Horthy kormányzóvá választását (1920. március
1.), mind a nyilas hatalomátvétel napját (1944. október 15.) állami
ünneppé kellene tenni. Totális médiaellenőrzést kellene bevezetni, sőt,
a média teljes állami, még inkább állampárti kisajátítását (erre nézve
is biztatók a jelek, lásd TV 2), kötelező állami kötvényjegyzést, de nem
szabad, hanem sorshúzásos visszaváltással, kamat nélkül. Mint a
békekölcsön volt annak idején. A Fideszen kívüli összes pártot be
kellene tiltani, utóbbi nevét pedig Magyar Nemzeti Pártra kellene
változtatni.
Nehogy azt higgye a kedves Olvasó, hogy ezzel vége lenne mindennek.
Dehogy lenne vége. Ezzel kezdődne igazán. Elnyomni semmit nem lehet,
semmivel, csak ideig-óráig. Senkinek nem sikerült eddig a történelemben.
Senkinek. A náciknak sem, a kommunistáknak sem. Pedig akkor aztán minden
az ő kezükben volt, nem is tagadták. De amit már ketten tudnak, azt
mindenki tudja. Nem kell ide média, ha a hír TÉNYLEG hír.
Viszont ahhoz, hogy az emberek foglalkozzanak valamivel, a szájukba kell
tömni. Ha még az orrukat is befogják hozzá…nos, akkor köpik ki majd a
legmesszebbre.
Persze nem örökre, kedves Olvasó. Lesz még ennek is reneszánsza. De azt
már mi nem érjük meg, szerencsére.
2013. 11. 25.
Gaál Péter
