A szlovák királyok – Gaál Péter

06 okt A szlovák királyok – Gaál Péter

Fábry Sándor régi viccét, hogy “mondj egy szlovák királyt”, még jópofaságnak lehetett értékelni. Kétségkívül szellemes volt, vagyis inkább hatásos, még inkább hatásvadász, dehát Fábry ebből él. Persze minden hatásvadászat féligazságokra vagy egyenesen félrevezetésekre épül, de ez őt egyáltalán nem zavarja. Mélységes tudatlanságot azért nem írok, mert nem hiszem, hogy Fábry mélységesen tudatlan volna. Azt azonban már igen, hogy lelkileg tökéletesen rokonítható a most uralkodó politikai elittel.

Stílusában is, és abban is, hogy a személyes siker érdekében kész mindent beáldozni. Ki nem szarja le, mondhatja magában? Egy kis háborgás, esetleg pogrom csak felfrissíti a vérkeringést, és nem utolsósorban eltereli a figyelmet néhány olyan bosszantó apróságról, mint például a gazdaság állapota, a rohamos elszegényedés, kivándorlás, oktatás agóniája, nem sorolom.

Tegnapelőtt – még meleg volt – láttam egy pólós fiatalembert valamelyik aluljáróban. Olyan “magyar rockeres” kinézete volt. A póló színe természetesen fekete, rajta Nagy-Magyarország kontúrja, az elmaradhatatlan Árpád-sávval (amelynek vajmi kevés köze volt Árpád vezérhez) és egy felirattal: “magyar királyok = 56, szlovák királyok = 0”. Ha Fábry tudta is, mit ferdít el és hogyan, ez a fiatalember ugyan nem. Ő persze, és a hozzá hasonlók nem is akarják tudni, de erről már sokat beszéltünk. Nekik bőven elég minden kis morzsa, ha igaz, ha nem, amivel megtámogathatják saját rögeszméiket.

Na jó, de akkor hogy is állunk a szlovák királyokkal? Voltak? Hát, fájdalom, voltak. Nade hogy, hüledezik most a jóakaratú Olvasó is? Hiszen még szlovák nemzetről se beszélhetünk túl régen, maximum, ha nagyon toleránsak vagyunk, háromszáz éve?
A válaszhoz hanyagoljuk kicsit a szlovákokat, mint szlovákokat. Az a fajta nacionalizmus, amit ma annak nevezünk, nem túl régi: kétszáz évnél alig idősebb. Mai formájában a francia forradalommal jelent meg, és Napóleonnal terjedt el, pro és kontra. A francia gloire kontra a legyőzött népek öntudata. Jellegzetesen a “felvilágosodás” mellékterméke. Eleinte – liberális Olvasóknak mély szeretettel ajánlom a figyelmébe – szorosan összekapcsolódott a liberalizmussal is. Hogy miért és hogyan? Mert alkalmas eszköznek látszott a világ addigi rendje megingatására. Kossuthnál nacionalistább magyar politikust nehéz találni, és a sors iróniájából épp szlovák származású, magyarrá lett Petőfinél se. (A korrektség jegyében hozzá kell tennünk, hogy viszont ugyanez nem mondható el Széchenyi Istvánról, akit az őt szívből utáló Kossuth csak merő hatásvadászatból nevezett a “legnagyobb magyar”-nak. Sőt. Ha szeretett mai miniszterelnökünk liberális maradt volna – már ha egyáltalán el lehet róla mondani bármilyen irányhoz való ragaszkodást, amit kétlek, de ez most mindegy -, akkor e tekintetben is hasonlítani lehetne Kossuthhoz. Más tekintetben minden további nélkül lehet, bár nem éppen hízelgő jelzők kíséretében. Kossuthról messzemenően nem lehet semmi összességében pozitívat állítani. Mindezek illusztrálására hadd idézzem Széchenyit, aztán döntse el az Olvasó, össze lehet-e vetni Kossuthot szeretett Vezérünkkel: „tépje bár személyemet ahogy tetszik, minden ceremónia nélkül, de csak Istenért ne használja nimbusát és népszerűségét Magyarországnak zavarba hozására. Még mindenre van idő és azért iparkodtam minél előbb lépni fel; de nemsokára többé nem lesz, mert mindennek megvan bizonyos pillanata, amely ha lepergett, valamint örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet és minden remény”.)

Az 1848-49-es események NEM voltak szabadságharc. Senki nem folytathat szabadságharcot saját uralkodója (vezetője) ellen. Ha most fel találna a “nép” kelni, hogy megdöntse a mai kormányt, az se volna szabadságharc. Ha a 2006-os események tovább gyűrűznek egy kormánybukással járó végkifejletig, az se lett volna az. De miért írom le mindezt a szlovák királykérdés kapcsán? Hát nem azért, hogy jártassam az ujjaimat. Azért, amiért a szlovákokat mint ürügyet fel szeretném használni annak megvilágítására, hogy mit gondolok a mai nacionalizmusról. (Hangsúlyozottan NEM a nacionalizmusról, hanem a MAI nacionalizmusról. Mint mindennek, a nacionalizmusnak is van “jó” – az embert előrevivő – oldala.) Nos tehát, 1848-49 akkor lett volna szabadságharc, ha előzőleg Magyarországot megszállják mondjuk az osztrákok. De nem szállták meg. Volt egy uralkodója, KÖZÖSEN az osztrákokkal, csehekkel, horvátokkal, egyebekkel, köztük a SZLOVÁKOKKAL. Ferenc József sem az osztrákokhoz címezte 1914-ben a proklamációját, hanem “népeimhez”. Ez a közös – Habsburg – uralkodóház pedig, akár bármelyik történelmi urakodóház az Árpádoktól a Luxemburg-házig, Capet-Valois-Anjou-Bourbonoktól a Hohenzollernekig és Romanovokig nem nemzeti, hanem NEMZETEK FELETTI volt. Ha liberális Olvasóim kedvéért eltekintek a “feletti” jelzőtől, akkor úgy is fogalmazhatok, hogy VEGYES származású és CSAK ÖNMAGÁHOZ KÖTŐDŐ volt. Egy Habsburg nem osztráknak tartotta magát, hanem Habsburgnak, egy Bourbon nem franciának, hanem Bourbonnak, és így tovább. Szeretve tisztelt Árpádjaink is már Istvántól elkezdtek hígulni, már ami a génjeiket illeti. És ők is TÖBB NÉP felett uralkodtak. E több nép között pedig bizony ott voltak a mai szlovákok ősei is. Akkor persze magukat legfeljebb “szlávoknak” nevezték. Nem bevándoroltak, hanem már a honfoglaláskor ITT ÉLTEK. Nem államszervezetben, hanem TÖRZSI SZERVEZETBEN. Aztán annak rendje s módja szerint betagolódtak a magyar államba. Az idők folyamán beléjük keveredtek lengyelek, morvák, a bevándorló huszitákkal csehek, a szintén bevándorló ruszinokkal – amely hozzájuk hasonló, most is alakuló nép – ruszinok. Ettől azonban még magukat a Magyar Királyság alattvalóinak tekintették, mint a modern nacionalizmus megjelenéséig a Magyar Királyság többi alattvalója. Aztán a francia hatás meghozta a magyar “felvilágosodást”, a szeparatizmust, a magyar nyelvújítást és magyar nyelv reneszánszát (amely magyar nyelv legszebb és legteljesebb mindmáig a honfoglalás idejében volt, majd a kereszténységgel jövő latinnal, később a némettel, szlávval keveredve szép lassan visszafejlődött, akarom mondani visszaalakult, míg egy keverék-nyelv nem lett belőle, amin a nyelvújítás nem csak javított, hanem a német nyelvtan és tükörfordítások átvételével rontott is), s véle a többi nyelv másodlagossá fokozását. A 19. század közepén Kossuth és Petőfi ebben szintén oroszlánrészt vállalt. Hát hogyne tiltakoztak volna a szlovákok, románok, mindenki, aki nem vallotta magát magyarnak (egyedül a horvátok voltak kivételes helyzetben)?

Nos akkor, kedves Olvasó, volt-e szlovák király? És ha volt, hány szlovák király volt? Pontosan annyi, ahány magyar: 56. Hiszen 1918-ig a szlovákok sorsa összefonódott a magyarokéval. Hogy azért mégiscsak egy alakulóban levő keverék-nép? Az, amit ma “magyar”-nak nevezünk, ugyan micsoda? Magyar-kun-jász-besenyő-mongol-német-szláv-zsidó-cigány-török és még ki tudja, mennyiféle nációból kialakult, és folyamatosan, a világ többi népéhez hasonlóan alakuló nép. Akár a szlovákok.

Olaszországban a leggyakoribb utcanevek a Via Garibaldi, Via Cavour, Via Vittorio Emmanuele. Magyarországon a Rákóczi, Kossuth, Petőfi, eredetileg Petrovics. A szlovák, akarom mondani TÓT Petrovics.

Ennyit a nacionalizmusról és a szlovák királyokról.

2013. 09. 14.

Gaál Péter