18 Sze Ingyen munka
Holnap leszek 42 esztendős. Közel tizenöt éve dolgozom fotósként. Kezdetben persze a fotózás hobby volt csupán, de miután rájöttem, hogy nem kevés pénzbe kerül – hiszen akkoriban még analóg géppel (film kellett bele) fényképeztem. Az pedig drágább mulatság volt, mint manapság a digitális cuccok használata. Tehát rájöttem, hogy nem olcsó, magyarul csak akkor csinálhatom azt, amit szeretek, ha meg tudom finanszírozni. Így pénzért kezdtem fotózni. A szolgáltatás nagyon olcsó volt, hiszen a célom csupán annyi volt, hogy a hobbym önfinanszírozóvá váljon.
2002-ben vált megélhetéssé ez a tevékenység, ami nem jelenti azt, hogy onnantól „drágább lettem”, csak annyit, hogy akkortól már annyi pénzt kellett kitermelnem belőle, amennyi elég volt rezsire, ennivalóra, megélhetésre. Később albérletre.
Ugyancsak 2002-ben tértem át a digitális technika alkalmazására, ami ugyan egyszeri drágább befektetés volt, de onnantól sokkal olcsóbbá vált az alkalmazása. A lehetőségek is kitágultak. Korábban egy-egy fotózás alkalmával nagyon meg kellett gondolnia az embernek, mit fényképez le, mert egy tekercsre maximum 36 kép fért el, s bizony spórolni kellett az anyaggal. A memóriakártyák alkalmazásával ez a korlát megszűnt.
Mivel mindig volt elegendő munkám, ami biztosította az önfenntartásomat, újra visszatérhettem a hobbyhoz is, vagyis egyre többet kezdtem ingyen dolgozni.
Az elmúlt tizenöt évben végigkísértem fotósok, és a szakmában ügynökségek tevékenységét, láttam, hogy miként aratnak hatalmas összegeket kaszálva és gyakorlatilag kizsigerelve embereket, családokat. Persze ebben a kizsigereltek is partnerek voltak, hiszen sokszor illúziókért, elképzelt álmokért áldoztak jókora összegeket, amiből persze később semmi nem lett.
Én maradtam a szokásosan alacsony árnál, igaz, nem is lett belőle luxusautóm vagy nyaralóm. Nem is volt célom. A célom folyamatosan mindössze annyi volt, hogy panasz nélkül megélhessek belőle, és azt tehessem, amit szeretek.
A fotózásnak köszönhetően jutottam el Törökországba, Görögországba, Máltára, Spanyolországba, és több alkalommal Horvátországba, Olaszországba, Franciaországba. Ezek az utak nem kerültek pénzembe, igaz, többnyire nem is hoztak a konyhára – de ez nem is baj.
Az ember folyamatosan kérdéseket tesz fel csak úgy önmagának az élet értelméről, az őt körülvevő világ működésének szabályairól, a mozgatórugók fontosságáról. Többnyire akkor kerülnek előtérbe ezek a kérdések, amikor zűrőssé válnak körötte a dolgok. Akár anyagilag, akár érzelmileg, akár kapcsolatilag. Nekem is több ilyen mélypont volt az életemben, amikor kutatni kezdtem a válaszokat. Ennek köszönhető, illetve a sokféle vélt vagy valós felismerésnek, hogy 2008-tól önkéntes társadalmi tevékenységbe kezdtem, amit azóta is folytatok. Ennek kicsúcsosodása az Emberiseg.hu weboldal szerkesztése, saját anyagok gyártása, különböző szervezőtevékenységek folytatása.
Az imént említett vélt vagy valós felismerések azt eredményezték, hogy azt gondoljam: sokkal könnyebbé tehetnénk valamennyiünk életét a Föld, ha okosabb szabályokat alkotnánk önmagunk számára, ha bölcsebb rendszerré alakítanánk át a meglévőt. Nem csak sejtem, nem csak vágyom, de tudom, hogy a világban megszüntethetők lennének a háborúk, az éhínségek, a betegségek többsége, a bűnözés, az erőszak. Ez a kép él a fejemben régóta, és ösztönöz arra, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson. Nem kis munka, és az ember a hittel végzett cselekedetekért nem vár anyagi viszonzást. Főleg, ha látja, hogy a folyamatos pénzhajhászás mivé tette a világot.
Azt vettem észre magamon, hogy a szívvel-lélekkel végzett munka sokkal jobban lázba hoz, mint az, amit csak pénzért teszek. Legyen szó akár fotózásról, vagy bármiről. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a fizetős munkákat ne végezném el ugyanúgy legjobb tudásom szerint becsülettel, de az egészen más. Mert más a motiváció.
Adni jó dolog. Ráadásul tudom, hogy a világ annyi, amennyit beleteszünk. Minél több rosszat teszünk bele, annál rosszabbá válik, és annál több rosszat kapunk vissza belőle. Ugyanakkor ez igaz fordítva is: minél több jót teszünk, annál jobb lesz a világ is, és mi is annál több jót kapunk vissza. Nem hiába mondott pusztán annyit egy öreg bölcs sámán, amikor megkérdezték tőle, hogy mi az élet értelme, hogy: tégy jót! Ilyen egyszerű. Minden egyes tettünkkel alakítunk a világon. Naponta hozunk döntéseket, naponta cselekszünk így vagy úgy. Egy-egy tett nem attól válik jóvá vagy rosszá, hogy az jó-e nekünk, vagy sem, jó-e a családunknak, vagy sem, hanem attól, hogy általánosságban véve jó-e.
Amikor megállunk autónkkal a pirosnál, és egy koldus kér egy kis aprót, adhatunk neki egy ötvenest vagy egy százast. Vagy feltekerhetjük az ablakot, és elfordíthatjuk a fejünket, azt gondolva, hogy ettől ez még nem rossz tett. Valóban. Még ideológiát is találhatunk rá: úgyis piára költi, és a többi és a többi. Csakhogy a mi tettünknek semmi köze az ő tettéhez. A mis sorsunknak csak a mi sorsunk alakulásához van köze: valaki kért valamit. Adhattál volna, mert van egy felesleges ötvenesed, ha tankolni tudsz az autódba. Az ő tettének megítélése nem a te feladatod. Az, hogy kérget, az, hogy piára költi a pénzt, az már az ő sorsa.
A közöny általános állapot ma a világban. Közönyösek vagyunk egymás iránt, és ezt a közönyt sok esetben még meg is tudjuk magyarázni önmagunknak sztereotip ideológiákkal. Mert minek törődjek én a világgal, ha a világ sem törődik velem?
Csakhogy a dolog nem így működik. A világ majd akkor törődik velem, ha én is törődöm a világgal. Nem fordítva.
Ingyen munka – ezt a címet adtam ennek a jegyzetnek. A világban kétféle tevékenység van, amit az emberek végeznek. Pusztán két kategóriára lehet ezeket osztani: az emberek vagy szívesen csinálnak valamit, vagy nem csinálnak szívesen. Ha statisztikát készítenénk arról, hogy az úgynevezett modern, fejlett társadalomban melyiket csinálják többször az emberek, az jönne ki, hogy azt, amit nem szívesen csinálnak, de muszáj, különben nem tudnának megélni. És ezt nevezzük modern, civilizált társadalomnak? Nevetséges.
Gondoljuk csak végig: elmennél-e homokot pakolni pénzért, vagy az építőiparban robotolni, vagy naphosszat kapálni, vagy takarítani, csatornát tisztítani, és a többi… Valószínűleg senki nem ilyen munkákról álmodik.
De ha a városodat, vagy néhány ember faluját fenyegeti az árvíz, elmennél-e ingyen homokzsákot pakolni a gátakra? Ha a barátod megkér, hogy segíts neki felépíteni a házát, elmennél-e segíteni? Ha a gyereked iskolájának az utcájában eldugul a csatorna, összefognál-e a többi szülővel, hogy kipucoljátok?
Lehetne rengeteg kérdést feltenni, és válaszokat adni magunkban ezekre a kérdésekre. A válasz mindig ugyanaz: van, amit nem szívesen csinál az ember, és van, amit szívesen csinál. Szívesen pakolok homokzsákot, építek házat másnak, pucolok csatornát, ha tudom, hogy ezzel jót teszek, adok valamit másoknak, örömet szerzek.
Amíg a világon az emberek nem lépnek ki az önmaguk alkotta és önmaguk működtette mókuskerékből – persze ehhez előbb felismerés kell – addig nem fog megszűnni ez a modern rabszolgaság, addig nem szűnik meg, hogy a többség olyat csinál, amit valójában nem is szeret.
A világon bőven van elegendő élelmiszer, energia, és lehetőség arra, hogy mindenki bőségben, boldogan és egészségben éljen. Hiába vagyunk hétmilliárdan, még mindig jutna mindeninek mindenből elegendő dolog és lehetőség. De ez már egy másik gondolat.
Ez a cikk az ingyen munkáról szól. Az ingyen munka öröm, boldogság, ha szívvel-lélekkel teszed. A jól fizető munka akkor is illúzió marad, és keserű kényszer, ha nem örömmel végzed. Ha pedig szereted, akkor miért kell pénzért tenned?
