17 Sze Egységes ellenzék – Gaál Péter
Egységes ellenzék? Olyan nem lesz, legalábbis most nem. Félő, hogy később sem,
hacsak…szóval hacsak. De az a “később” sem lesz a következő
választások előtt.
“Még egy nácit is elfogadnék, ha ő lenne az egyetlen ellenzéki jelölt”,
mondta pár napja egy barátom. Eddig liberálisnak tartotta magát, vagy
legalábbis én annak gondoltam, most azt mondja, “konzervatív liberális”.
Pénzügyi szakember, közgazdász, de nem csak ilyen témájú cikkeket ír.
Kicsit Csányi Vilmosra emlékeztet, Bukfenc és Jeromos nélkül. Idealista,
annyi paradoxonnal a fejében és mondókájában, hogy azt (az eleiai) Zénón
is megirigyelhetné.
De fájdalom, náci nem lesz az egyetlen ellenzéki jelölt. Egyrészt, mert
nem akarna az lenni, sőt, ahogy elhallgatom őket, meg ahogy kötögetés és
vajassütemény-eszegetés közben Miss Marple mintájára elgondolom, a
koalíció nem is olyan valószínűtlen ideája, mint első lépés az (egészen
biztosan kérészéletű) náci hatalom felé vezető úton sokkal közelebb van
hozzá, másrészt, mert meglehetősen valószínűtlen, hogy a tényleg
ellenzéki többség, engem is beleértve, ebbe belemenne. Na jó, barátom se
gondolhatta komolyan, csak elragadta a hév. Marad tehát a jelenlegi
választék. Ami vezetőktől, a vezetők magatartásától (jellemet nem írok,
eddig is túl sokat ütöttem az orromat a pszichológiába) a delegáló
pártok felépítéséig siralmas. Egyetlen eredménye lehet: a teljes
cselekvésképtelenség, még akkor is, ha verbálisan néha egész békülékeny
és józan hangot ütnek meg. Mindig Thackeray könyvcíme jut az eszembe az
ilyen helyzetekről: nehéz a hiúságot legyőzni. És még nehezebb a
kínálkozó csapdából kijutni: ha, teszem azt, Bajnai enged, az nem azért
lesz, mert belátta, hogy jobb Mesterházy, mint ő (nem is jobb), hanem,
mert a másik alternatíva a szövetség felbomlása lenne. A hatalomvágy
győz az alkalmassággal szemben, ahogy ez lenni szokott szavazáson és
(rosszul értelmezett) egyenlőségen alapuló szervezeteknél. Ha Mesterházy
enged, akkor mind benne, mind (momentán nagyobb) tagságában-támogatói
körében forrni fog a düh, Bajnai pedig egy olyan heterogén társaság
miniszterelnök-jelöltje lesz, amely így is, úgy is meghasonlik
önmagával. Ha az országnak szerencséje van, nem miniszterelnökké
választása után, bár ez ez idő szerint nem fenyeget. Summa summárum,
lehet választani egy baloldali, miniatűr Orbán Viktor és egy minimum
pártháború között, amely jó eséllyel kecsegtet a legrosszabb értelemben
vett “jobboldal” (valójában szélsőbal) hatalomátvételével.
Adj, Uram Isten, de most rögtön. Ezt is fel lehetne írni a zászlóra.
Hitler a Szovjetunió megtámadása előtt azt javasolta tábornokainak, hogy
“rúgják be az ajtót, és az egész korhadt épület összedől”. A mai magyar-
és az akkori világhelyzet között az a különbség, hogy mi MAGUNKRA fogjuk
dönteni a házat, ha berúgjuk az ajtót. Neki nincs ideje, mondta a fent
említett barátom. Mire nincs? Hogy kivárja a számára elfogadható
végeredményt? De, könyörgök szeretettel, van olyan, hogy “végeredmény”?
Sík hülye volt, aki rájött, hogy egyetlen állandó van: a változás? A
“pantha rei” egy jól hangzó poén, és semmi más? Sík hülye lett volna
Madách Imre, amikor papírra vetette Az ember tragédiáját? Sík hülye volt
Arany János, amikor, bár a formát nagyjából a kötőszavak kivételével
teljesen átírta, de a tartalmat érintetlenül hagyta? Soroljuk a
kizárólag érettségire megtanulandók, majd sürgősen elfelejtendők közé
azt a mondatot, hogy “az élet célja a küzdés maga”?
És ha, teszem azt, véletlenül előáll egy olyan helyzet, amire azt lehet
mondani, hogy “na, ezzel most elégedett vagyok”, akkor meg lehet
állítani az időt? De még ha meg is lehetne, vagy az az állapot
konzerválható volna, elgondolkodott valaki, hogy mi lesz AZUTÁN? Hiszen
az élet értelme (is) a célirányosság. Hogy mi lenne, ha az (EGYETLEN)
célt elértük, és nincs több? Előbb-utóbb meghalnánk, polgártársak,
értelem nélküli életünk utolsó gesztusaként. De nem elégedetten, bármit
mondjunk is MOST, amikor mindez még csak álom, ó, nem elégedetten.
MI a LEGTÖBB, ami ma megtehető? Támogatni egy mégoly alkalmatlan, de pro
forma minden ellenzéki párt által elfogadott jelöltet, pro forma
elfogadott, de egy meggyújtott kanócú bombán üldögélő
miniszterelnök-jelöltjével? Akinek, ha finom, nőies és végtelenül naiv
akarok lenni, csak halvány esélye van a győzelemre? A Parlamentbe való
bejutásra persze van esélye. És – EBBEN a Parlamentben – ugyan mit
csinál ott? Azt, amit az ellenzék az utolsó három évben? Kivonul,
bevonul, felolvas akadozva néhány bóbiskoló előtt végtelenül unalmas,
előre megírt és pártja vonalába illeszkedő beszédeket? Segít valakin?
Segíteni TUD valakin, önmagát kivéve? Képvisel bárkit is önmagán és
pártján, valamint pártja szponzorain kívül?
Mi lehet az egyetlen lehetséges értelme a következő országgyűlésnek?
Bármilyen fájdalmas, ugyanaz, mint a “rendszerváltozást” megelőző,
utolsó “kommunista” országgyűlésnek: hogy megjelenik a VALÓDI ellenzék.
Megjelenik vele a VÁLASZTÓPOLGÁR, már ha ez az ellenzék nem betanult
pártszövegeket skandál, hívószavakkal és taszítószavakkal, hanem a
VÁLASZTÓI akaratát közvetíti. És nem az elnöke-vezére üzeneteit
közvetíti, hanem a SAJÁT gondolatait. Amiért megválasztották, persze
ehhez előbb azt kell elérni, hogy valóban ezért is válasszák meg. Van-e
olyan politikai szervezet, ami erre törekszik? Van, igen tisztelt
Olvasó, sőt csinál is valamit ennek az érdekében, de ez az írás most nem
pártpropaganda, ezért nem folytatom.
A következő Parlament egyetlen értelme – ellenzéki nézőpontból – a
DEMONSTRÁCIÓ. Hogy igenis lehet másképpen, mint amire eddig a
választópolgárokat stimulálták. És hogy az a hang igenis képes eljutni a
legtöbb fülbe. Ami ezen túl van, nyugodtan Istenre (sorsra,
történelemre) lehet bízni. Most ez a maximum, már, ha tényleg meg
akarjuk alapozni a jövőt.
De persze be is lehet rúgni az ajtót. Aztán…
2013. 08. 29.
Gaál Péter
