26 aug A politika – Gaál Péter
Sokadszor és mindenekfelett szögezzük le: amiről alant beszélni fogok, a
szó eredeti értelmében NEM politika. Számít valamit is a szavak eredeti
értelme? Hogy a fészkes fenébe ne számítana! De ha ma mást értenek
alattuk? Akkor is számít.
Megpróbálom elmagyarázni. Azt mondják valakire, hogy “kisütött valamit”.
Eredetileg ez azt jelentette, hogy fogott mondjuk egy nagy darab
marhahúst, serpenyőbe tette, vagy rostélyra, és megsütötte. Ma is ezt
jelenti, pontosabban ezt IS, de leggyakrabban mégsem ezt, hanem, hogy
kitalált valamit. Tartalmilag ugyanazt, de hangulatilag nem ugyanazt.
A “sütés” kellemes dolog. Kellemes érzetet kelt. Hiszen lehet utána
lakmározni. Ha tehát azt mondom, hogy XY kitalálta, hogy ki kell irtani
a másként gondolkodókat, sokkal visszataszítóbb lesz, mintha azt
mondanám, hogy “kisütötte”. Utóbbit nem kell komolyan venni. Kicsit
dilis a csávó, de alapjában véve jó gyerek.
A “politika” eredetileg a polisz – városállam – ügyeivel való
foglalkozást jelentette. Mivel ma nem poliszok vannak, hanem államok, az
állam ügyeivel való foglalkozást. Attól a pillanattól kezdve azonban,
hogy az államot csoportok irányítják, ez érvényét vesztette. Miért is?
Mert a főhatalom ebben a berendezkedésben csak csoportokon keresztül
érhető el, éspedig nem egyszerűen csoportokon keresztül, hanem MINT A
CSOPORT KÉPVISELŐJE. Nem az egyén kapja a jelölés jogát, hanem a
csoport. És ha a csoport elég erővel rendelkezik – a statisztika nyelvén
ő alkotja a legkisebb nyerő koalíciót -, a jelölés egyben biztos befutót
is jelent. Ha más csoportok is beleszólhatnak a dologba, akkor
folyamatos marakodást és a közigazgatás “béna kacsa” állapotát. Lásd
Magyarország utolsó huszonhárom évét.
Nagy vonalakban képviselőből is kétféle van: erős és gyenge. Az erős
attól erős, hogy karizmatikus, vagyis erős hatással bír az emberekre.
Nem attól, hogy nemes, okos – bár bizonyos mértékig okosnak kell lennie,
hogy ezt a hatást érvényesítse -, alkalmas, hanem attól, hogy részint a
szerencsés (szerencsétlen) véletlenek összjátéka, részint saját
adottsága folytán erős érzelmi ráhatással bír. Nem értelmi, hanem
ÉRZELMI ráhatással. E rendszerben ez a legfontosabb. Ekörül forog ez a
világ.
A gyenge ugyanezért gyenge. Mindkettőnek van azonban egy közös
tulajdonsága, pontosabban van egy olyan alapkövetelmény, ami nélkül
labdába nem rúghatnának, és ez a LOJALITÁS. A gyenge lojális az
aláíróember. Schmitt Pál. Az erős lojális, aki kiszolgálja azokat, akik
– épp emiatt – oda tették, ahol van: Orbán Viktor. Előbbi a kliens,
utóbbi a patrónus. Nézhetünk történelmi példát is: II. Ulászló és
Hunyadi Mátyás. Dobzse (“jól van”) László és az “igazságos”.
Ha – csoporturalmi rendszerben – kliens kerül a legfőbb posztra, a dolog
vége az anarchia. Ha patrónus, akkor a diktatúra. Miért? Azért, mert a
kliens csak aláír. Mindig annak ír alá, aki fogja a tökét. (Schmitt Pál
csak a kliensre volt példa. Amiről most szó van, akkor következett volna
be, ha tényleges hatalom kerül a birtokába.) Olyan, mintha ott se lenne.
Nem képes sem koordinálni, sem sakkban tartani a vetélkedőket. Ezért
aztán a patrónus eljövetele szükségszerű.
Csakhogy a patrónus csak a saját társasága számára patrónus. Rendet
tart, de megadja az árát. De csak a saját embereinek, akik nélkül sehol
se lenne. Hiszen az egész rendszer erre épül: a csoporturalomra. Olyan a
pártjának, mint a szigorú, de az engedelmességet mindig honoráló családapa.
A baj ott kezdődik, hogy – mint említettem – ez senki másra nem
vonatkozik, mint az ő klienseire. Se más patrónusokra, se más
kliensekre. Viszont teljesítenie kell, amiért oda rakták, ahol van.
Osztogatnia kell. Osztogatni pedig csak úgy tud, ha a többiektől elvesz.
Rosszul mondom: ha a konkurens csoportokat megsemmisíti vagy
jelentéktelenné avanzsálja, elveszi a zsákmányukat, és kiosztja a
sajátjainak. Hogy mi a zsákmány? Mindaz, amit az uralt társadalom
megtermel, pontosabban az, amit ebből a hatalmon levőknek a még náluk is
hatalmasabbak meghagynak. De nem bonyolítjuk, maradjon tehát a
társadalmi össztermék. János bácsinak és Mari néninek végtére is éppoly
mindegy, mint a tehénnek, hogy kié lesz a fölös tej, ami a borja
szoptatása után megmarad, ha az árából nem neki szépítik-építik az
istállót.
Patrónus és államfő között éppen akkora a különbség, mint az
államügyekkel való foglalkozás és a pártügyekkel való foglalkozás
között. Pedig mindkettő politika, még ha az utóbbi áttételesen is az. A
patrónus nem tud elszakadni patronáltjai EGY MEGHATÁROZOTT CSOPORTJÁTÓL,
míg az államfő – a szó tényleges értelmében vett államfő – VÁLOGATHAT,
kire támaszkodik. Neki is támaszkodnia kell csoportokra, hogyne kellene,
hisz barát nélkül még Paff, a bűvös sárkány is gyenge, de ő- ha a szó
tényleges értelmében politikus – alárendelheti e támaszt az állam
érdekeinek.
És akkor még arról a kocsmaszintű, hagymázas locsogásról nem is
beszéltem, ami “középszinten” folyik, párbeszéd vagy pártértekezlet
névvel csúfolva. Nem is fogok, bár egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a
“felső” szint sem különbözik tőle. Rizsa. Mákony és maszlag. És ha van
is mögötte valami, az maximum vegytiszta számítás.
Pártpolitika. Amelyben az fut be, aki a legszámítóbb. Aki ezáltal a
legtöbb zsákmányt gyűjti be a pártjának, közvetve saját magának.
Arisztotelész világgá szaladna, ha látná. Meg is értem.
2013. 08. 04.
Gaál Péter
