A világ kivégzése – Perkins 7.
52294
post-template-default,single,single-post,postid-52294,single-format-standard,bridge-core-1.0.5,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1400,qode-theme-ver-18.1,qode-theme-bridge,disabled_footer_top,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.2,vc_responsive

A világ kivégzése – Perkins 7.

A világ kivégzése – Perkins 7.

2003-ban az Egyesült Államok megtámadta Irakot, bő egy évtizeden belül immár másodszor.
A gazdasági bérgyilkosok kudarcot vallottak. A sakálok is. Fiatal férfiakat
és nőket küldtek tehát, hogy öljenek és haljanak a sivatag homokjában.

Szaddám bukása csakúgy, mint Noriega eltávolítása Panamából, megváltoztatja
az állást. Panama esetében bábjaink újbóli kulcspozíciókba
juttatásával megszereztük a Csatornát is, függetlenül a Torrijos és Carter
között létrejött egyezménytől. Ha Irakot ellenőrzésünk alá vonjuk, az
OPEC is a miénk lesz? Jelentéktelenné fog-e válni a szaúdi királyi család
a globális olajpolitika porondján? Néhány sajtókommentátor máris
felvetette a kérdést: miért támadta meg Bush Irakot, ahelyett hogy minden
erőnket az Al-Kaida afganisztáni felszámolására fordítaná? Lehet,
hogy ennek a kormányzatnak – ennek az olajcsaládnak — a szempontjából
fontosabb az olajkészletek és az újjáépítési szerződések biztosítása,
mint a terroristák elleni küzdelem?
A történet azonban más irányt is vehet: az OPEC megpróbálhatna
újra talpra állni. Ha az Egyesült Államok Irakot ellenőrzése alá vonná,
a többi olajtermelő ország nem sokat veszíthetne azzal, ha megemeli az
olajárakat és/vagy csökkenti a termelést. Ez olyan forgatókönyvhöz vezethetne,
amire a világ legfelsőbb nemzetközi pénzügyi körein kívül
senki nemigen gondolna: átbillenthetné a geopolitikai mérleget, végső
soron romba dönthetné az egész rendszert, amit a korporatokrácia olyan
nagy munkával fölépített. Ez a forgatókönyv önmagában olyan tényezővé
válhatna, ami a történelem első, valóban globális birodalmának önmegsemmisítését
indítja meg.


A globális birodalom léte ugyanis nagyrészt azon a tényen alapszik,
hogy a dollár világvalutaként működik, és ezt a dollárt az Egyesült Államok
pénzjegynyomdájában nyomják. Így kölcsönöket nyújthatunk az
Ecuadorhoz hasonló országoknak abban a biztos tudatban, hogy azokat
ők sosem fogják visszafizetni; valójában nem is akarjuk, hogy visszafizessék,
mert ez az adósság biztosítja függőségüket, amit aztán saját érdekeink
szerint kihasználhatunk. Normális körülmények között a saját
pénzünket kockáztatnánk, hiszen egy hitelező sem engedheti meg magának,
hogy sok behajthatatlan követelése legyen. A mieink azonban
nem normális körülmények. Az Egyesült Államok bankjegyeinek nincs
aranyfedezete. Valójában semmilyen fedezete sincs azon kívül, hogy a
világ bízik a gazdaságunkban és abban, hogy uralni tudjuk a globális
birodalom útján megszerzett erőket és forrásokat.
Óriási hatalmat ad nekünk, hogy pénzt nyomhatunk. Többek között
lehetővé teszi, hogy folyamatosan olyan kölcsönöket nyújtsunk,
melyeket nem fognak visszafizetni – és mi magunk óriási adósságokat
halmozzunk föl. 2003 elejére az Egyesült Államok adósságállománya
meghaladta a 6 billió dollárt, és a prognózis szerint az év végére eléri a
7 billiót is — ez nagyjából 24 000 dollár adósságot jelent minden egyes
amerikai állampolgár számára. A tartozás nagy része ázsiai országokkal,
különösen Japánnal és Kínával szemben áll fenn. Ezek az országok amerikai
államkötvényeket (lényegében adósleveleket) vásárolnak azon a pénzen,
amit a fogyasztási javak – elektronikai és más berendezések, számítógépek,
autók, ruházati cikkek – amerikai és világpiaci értékesítése
során felhalmoztak.


Mindaddig, amíg a világ a dollárt alapvalutának fogadja el, ez az óriási
adósság nem jelent különösebb kockázatot a korporatokrácia számára.
Azonban ha egy másik valuta lépne a dollár helyébe, és ha az Egyesült
Államok hitelezői (például Japán vagy Kína) úgy döntene, hogy lehívja
követeléseit, a helyzet gyökeresen megváltozna. Az Egyesült Államok
egyszeriben igen nehéz helyzetben találná magát.
Valójában egy ilyen valuta létezése már nem csak elméleti lehetőség;
2002. január l-jén belépett a nemzetközi pénzügyi piacra az euró, és
hatalma, presztízse hónapról hónapra nő. Az euró szokatlan lehetőséget
kínál az OPEC-nek, ha Irak megszállásának megtorlása mellett, vagy
valamilyen más okból erődemonstráció mellett dönt az Egyesült Államokkal
szemben. Ha az OPEC úgy határoz, hogy ezentúl az eurót
használja alapvalutaként a dollár helyett, az alapjaiban rázhatja meg a
birodalmat. Ha ez megtörténne, és egy vagy két nagyobb hitelezőnk
azt követelné, hogy fizessük vissza a kölcsönöket euróban, ennek felmérhetetlen
hatása lenne.
Ezek a problémák jártak a fejemben, amikor 2003. április 18-án,
nagypénteken házamból átsétáltam a garázsból átalakított irodámba,
leültem az asztalomhoz, bekapcsoltam a számítógépet, és szokásomhoz
híven megnyitottam a New York Times honlapját. A főcím rögtön viszszatérítette
gondolataimat a nemzetközi pénzügyek, az államadósságok
és az euró világából régi foglalkozásomhoz: „Az Egyesült Államok kormánya
nagy értékű szerződése a Bechtellel Irak újjáépítésével kapcsolatban”.
A cikk szerint: „A Bush-kormányzat ma megkötötte a hatalmas iraki
újjáépítési program első jelentős szerződését a San Franciscó-i Bechtel
Csoporttal.” Lejjebb a szerzők arról értesítik az olvasót, hogy: „Az irakiak
az ország újjáépítése során együtt fognak működni a Világbankkal
és a Nemzetközi Valuta Alappal – mindkét szervezetben jelentős befolyással
bír az Egyesült Államok.”
Jelentős befolyással! Enyhe kifejezés.
Áttértem egy másik Times-cikkre: „A vállalatnak Washingtonnal és
Irakkal is vannak kapcsolatai”. Átugrottam az első pár bekezdést, melyek
az előző cikk információit ismételték, és aztán ezt találtam:
A Bechtel kapcsolatai a nemzetbiztonsági hatalmi tényezőkkel nem
új keletűek…
Egyik igazgatója George P. Shultz, a Reagan-adminisztráció volt
külügyminisztere. Mielőtt a Reagan-kormányhoz csatlakozott volna,
Mr. Shultz, aki a Bechtel főtanácsadója is, a vállalat elnöki pozícióját
töltötte be, és együtt dolgozott Caspar W. Weinbergerrel, aki a San
Franciscó-i székhelyű cég vezető munkatársa volt, mielőtt védelmi miniszterré
nevezték volna ki. Idén a Bechtel vezérigazgatóját, Riley P.
Bechtelt Bush elnök felkérte, vegyen részt a President’s Export Councilban
(Elnöki Exporttanácsban).

9-bechtel-group
Ezekben a cikkekben dióhéjban benne volt az egész modern történelem,
a globális birodalomra való törekvés. Ami Irakban történik, ami
az újságban áll, az annak a munkának a eredménye, amire Claudine képzett
ki engem harmincöt évvel ezelőtt; és más férfiak és nők munkájáé,
akik ugyanúgy el voltak telve magukkal, mint én annak idején. E cikkek
megjelölik, hol tart éppen a korporatokrácia a folyamatban, amelynek
célja, hogy a világon minden embert a befolyása alá vonjon.
Ezek a cikkek Irak 2003-as megszállásáról szóltak, és arról, milyen szerződéseket
írtak most alá a hadseregünk által lerombolt ország nyugati
minta szerinti újjáépítésére. Anélkül, hogy ezt kimondanák, a 2003.
április 18-i hírek utalnak az 1970-es évek elejére, a Szaúd-Arábiai Pénzmosó
Műveletre is. A SAMA és a belőle következő szerződések új, viszszavonhatatlan
precedenst teremtettek arra, hogy az amerikai olajipar,
valamint a mérnöki és építőipari cégek részt kapjanak egy sivatagi királyság
átfogó fejlesztésében, sőt, ez egyenesen kötelező is. Ugyanakkor
a SAMA új játékszabályokat teremtett a világ kőolajkészleteinek kezelése
terén is, átrendezte a geopolitikai viszonyokat, és olyan szövetséget
hozott létre a szaúdi királyi családdal, amely mind hegemóniájukat, mind
pedig a játékszabályaink általuk való elfogadását biztosította.
Ahogy ezeket a cikkeket olvastam, eltűnődtem, vajon hányan tudják
még rajtam kívül, hogy Szaddám még mindig hatalmon lenne, ha a Szaúdokhoz
hasonlóan elfogadja a feltételeinket. Meglennének a rakétái és
vegyi üzemei; azokat mi magunk építettünk volna neki, és a mi embereink
végeznék ezek karbantartását és fejlesztését. Nagyon jó üzlet lett
volna — ahogy Szaúd-Arábia is az volt.
Idáig a legfontosabb médiumok gondosan kerülték ennek a történetnek
a nyilvánosságra hozatalát. És most itt van. Igaz, hogy ez még
csak halvány utalás, ezek a cikkek épphogy előrevetítik egy összefoglaló
elemzés árnyékát, mégis kezd kiszivárogni a történet. Kíváncsi voltam,
hogy a New York Times ellenzéki szerepbe lépett-e ezzel, és megnéztem
a C N N honlapját is. Itt is volt egy cikk, „A Bechtel iraki szerződést
kapott” címmel. A C N N leírása nagyon hasonlított a Timeséhoz, de még
hozzátette:
Több más vállalat neve is szóba került a munkával kapcsolatban, vagy
fővállalkozóként, vagy konzorciumi tagként, például a Halliburton
Co.-hoz tartozó Kellogg Brown & Root (KBR) – amelynek egykor
Dick Cheney alelnök volt a vezérigazgatója […] A Halliburton már
elnyert egy 7 milliárd dolláros, két évre szóló szerződést az iraki olajinfrastruktúrában
legszükségesebb javítások elvégzésére.
Tehát a globális birodalomépítés története, úgy tűnt, elkezdett kiszivárogni.
De nem a részletek, nem az a tény, hogy ez adósság, csalás, rabszolgasorsba
döntés és kizsákmányolás tragikus története, és hogy ez a
világon szerte élő emberek szíve, gondolkodása, lelke és erőforrásai durva
elbitorlását jelenti. Ezekben a cikkekben még semmi nem utal arra, hogy
ami 2003-ban Irakban történt, egy szégyenteljes történet folytatása. Arról
sincs említés, hogy ez a birodalmakkal egyidős történet most új, ijesztő
dimenziókat öltött, részben a globalizáció mindenre kiterjedő hatása,
részben a kivitelezés kifinomult módszerei miatt. Mindezen hiányosságok
ellenére mégis – a történet, vonakodva, elkezdett kiszivárogni.
A vonakodva kiszivárgó történet képe elevenembe vágott. Saját személyes
történetemre emlékeztetett, és a hosszú évekre, amíg halogattam
a megírását. Már régóta tudom, hogy ezt a vallomást meg kell tennem,
mégis késlekedtem. Visszagondolva látom, hogy bűntudatom, kétségeim
kezdettől fogva jelen voltak. Claudine lakásán kezdődtek, még mielőtt
elvállaltam volna azt az első indonéziai megbízatást, és az azóta eltelt
sok év alatt szinte szüntelenül gyötörtek.
Azt is tudtam, hogy ha a kétségek, a fájdalom és a bűntudat nem kínzott
volna állandóan, annyi más emberhez hasonlóan én is benne ragadtam
volna régi helyzetemben. Ha nem álltam volna azon a fövenyen a
Virgin-szigeteken, nem határoztam volna el, hogy kilépek a MAIN-től.
De még mindig halogattam az írást, ahogy egész kultúránk is halogat.
Ezek a szalagcímek mintha utaltak volna a nagyvállalatok, nemzetközi
bankok és kormányok közötti összefonódásra, de akárcsak MAINbeli
életrajzomban, itt sem került felszínre a lényeg. Csillogó festék volt
az egész. A lényegnek nem sok köze van ahhoz, hogy a nagy mérnöki
és építőipari cégek megint több milliárd dollárt tesznek zsebre azért,
hogy egy országot — melynek népe valószínűleg egyáltalán nem vágyik
a mi értékrendünkre – a mi képmásunkra formáljanak, vagy ahhoz,
hogy egy elit csoport az évezredes hagyományokat követve visszaél magas
kormánypozícióiból eredő privilégiumaival.
Ha az ügy ennyire egyszerű lenne, ha ki akarnánk javítani rendszerünk
hibáit, nem volna más dolgunk, mint hogy kivessük ezeket az embereket
a hatalomból. Ez már az összeesküvés-elméletekre kezdene
emlékeztetni, és jó ürügyet szolgáltatna, hogy bekapcsoljuk a tévét, elfelejtsük
az egészet, és megnyugodjunk kisiskolás-szintű történelemszemléletünkben,
mely szerint majd „Ők” megoldják; az állam hajója
nem süllyedhet el, majd csak egyenesbe kerül. Lehet, hogy várnunk kell
a következő választásokig, de akkor minden jóra fordul.
A modern birodalom — az elkeseredett embereket kizsákmányoló
és a történelem legbrutálisabb, legönzőbb és végső soron legönpusztítóbb
erőforrás-rablóhadjáratát végrehajtó korporatokrácia – lényegének
kevés köze van ahhoz, ami az újságokban megjelent. Annál több
köze van viszont hozzánk. És ez megmagyarázza persze, miért olyan
nehéz odafigyelnünk a valódi történetre. Inkább elhisszük a mesét, hogy
az ember több évezredes társadalmi fejlődése során végül létrehozta a
tökéletes gazdasági rendszert, minthogy szembesüljünk a ténnyel, hogy
egyszerűen hiszékenyen bevettünk és szentírássá tettünk egy téveszmét.
Meggyőztük magunkat arról, hogy minden gazdasági növekedés az emberiség
javát szolgálja, és minél nagyobb a növekedés, annál szélesebb
rétegek részesülnek az előnyeiből. Végül meggyőztük egymást, hogy
igaz és igazságos a fentiekből logikusan következő tétel, miszerint a gazdasági
növekedés serkentésében elöljáró embereket dicsőíteni és jutalmazni
kell, míg a peremvidékeken élők kizsákmányolhatók.
Ez az elmélet és a belőle fakadó következtetés mindenfajta kalózkodást
igazol — ki lehet rabolni, meg lehet erőszakolni és meg lehet ölni
ártatlan embereket Iránban, Panamában, Kolumbiában, Irakban és bárhol.
A gazdasági bérgyilkosok, sakálok és hadseregek virulhatnak mindaddig,
amíg bizonyítani tudják, hogy gazdasági növekedést generálnak
– és ezt szinte mindig bizonyítani tudják. Hála az előrejelzés, az ökonometria
és a statisztika elfogult „tudományának”, ha lebombázol egy
várost, és aztán újjáépíted, a számok a gazdasági növekedés kiugró gyorsulását
mutatják.

bg71
info@emberiseg.hu