11 aug Panama kivégzése 2. – Perkins 5.
Nem volt kétségem afelől, hogy Roldós merénylet
áldozata lett. Az eset magán viselte a CIA által szervezett akciók jegyeit.
Abban is biztos voltam, hogy nem véletlenül intézték úgy, hogy
mindez egyértelmű legyen: üzenetértéke volt. Az új Reagan-kormány
hollywoodi cowboyimázsával együtt kiválóan alkalmas volt ilyen üzenetek
küldésére. A sakálok visszatértek, és ezt tudtára is akarták adni
Omar Torrijosnak és mindenki másnak, aki esetleg csatlakozni akarna
a korporatokráciaellenes keresztes háborúhoz.
De Torrijos nem hátrált meg. Roldóshoz hasonlóan ő sem hagyta,
hogy megfélemlítsék. Ő is kitiltotta a Summer Language Institute-ot,
és hajthatatlanul ellenállt a Reagan-kormányzat követelésének, hogy
tárgyalják újra a Csatorna Egyezményt.
Két hónappal Roldós halála után Torrijos rémálma valósággá vált:
repülőszerencsétlenség érte 1981. július 31-én.
Latin-Amerika és az egész világ föl volt kavarva. Torrijost világszerte
ismerték; azt az embert tisztelték benne, aki rákényszerítette az Egyesült
Államokat, hogy adja vissza a Panama-csatornát jogos tulajdonosának,
és aki kitartóan szembeszegült Ronald Reagannel. Az emberi
jogok harcosa volt; olyan államfő, aki pártállástól függetlenül befogadta
a világ különböző tájairól érkező politikai menekülteket, még az iráni
sahot is. Karizmatikus szószólója volt a társadalmi igazságosságnak, sokak
szerint Nobel-Békedíjra jelölték volna. És most halott. „CIA merénylet!”
— harsogtak újra az újságok címoldalai.
Graham Greene könyve, a Getting to Know the General (Ismerkedés
a tábornokkal), amelyen már panama hotelbeli találkozásunkkor is dolgozott,
a következő bekezdéssel indul:
1981 augusztusában, ötödik panamai utazásom előtt már indulásra készen
álltak becsomagolt bőröndjeim, mikor telefonon elérkezett hozzám
barátom és házigazdám, Omar Torrijos Herrera tábornok halálhíre.
A panamai hegyek között, Coclesitóban álló házába tartott, mikor
repülője lezuhant; senki nem élte túl a balesetet. Néhány nappal később
testőre, Chuchu őrmester, alias José de Jesús Martínez, a Panamai Egyetem
volt marxista filozófia tanára, matematikaprofesszor és költő, azt
mondta, mikor fölhívtam: „Bomba volt a gépen. Tudom, hogy bomba
volt rajta, de hogy honnan, azt nem mondhatom el telefonon.”‘
A világon mindenütt gyászolták ezt az embert, akit a szegények és védtelenek
szószólójaként ismertek, és követelték, hogy Washington vizsgálja
ki a CIA szerepét az ügyben. Erre azonban nem volt esély. Sokan
gyűlölték Torrijost, többek között igen nagy hatalmú emberek is. Ahogy
hallottam, szálka volt Reagan elnök, Bush alelnök, Weinberger védelmi
miniszter és több hatalmas nagyvállalat vezérigazgatójának a szemében
is.
A katonai vezetőket különösen dühítette a Torrijos-Carter-egyezmény
azon kitételei, amely a School of the Americas és az Amerikai
Déli Hadsereg trópusi kiképzőbázisának bezárására vonatoztak. A katonai
vezetés komoly probléma elé került: vagy megpróbálja valahogy
kijátszani az új szerződést, vagy más országot keres, amely hajlandó befogadni
ezeket az intézményeket – ez utóbbi nem lett volna könnyű a
20. század utolsó évtizedeiben. Természetesen volt még egy lehetőség:
megszabadulni Torrijostól, és újratárgyalni a szerződést az utódjával.
Torrijos üzleti körökből való ellenségei között ott voltak a multinacionális
óriások is. A legtöbb részt vett Latin-Amerika munkaerejének
és természeti kincseinek – olaj-, fa-, ón-, réz- és bauxitkészleteinek,
mezőgazdasági területeinek – kizsákmányolásában, és szoros kapcsolatokat
ápolt washingtoni politikusokkal. Voltak közöttük feldolgozóipari
és kommunikációs cégek, hajózási és szállító konglomerátumok,
illetve mérnöki és más műszaki területen működő vállalatok is.
A Bechtel Group Inc., melynek vezetői közé tartozott George Shultz
és Caspar Weinberger is, kitűnő példa arra a szoros kapcsolatra, amely
a magánvállalatok és az amerikai kormány között kialakult. Jól ismertem
ezt a vállalatot, hiszen a MAIN gyakran működött vele együtt, és
főépítésze személyes jó barátommá vált. A Bechtel volt az Egyesült Államok
legbefolyásosabb mérnöki-építőipari cége. Vezetői közül sokan
gyűlölték Torrijost, mert egy japán tervet mert fontolgatni a jelenlegi
csatornát új, hatékonyabb vízi úttal való helyettesítésére. Egy ilyen lépés
nemcsak hogy végképp átruházta volna a tulajdonjogot az Egyesült
Államokról Panamára, hanem a Bechtelt is kizárta volna az évszázad
legizgalmasabb és remélhetőleg legjövedelmezőbb mérnöki vállalkozásából.
Torrijos szembeszállt ezekkel az emberekkel, mégpedig megnyerően,
méltósággal és remek humorral. Most halott volt. Utódja egyik
védence, Manuel Noriega lett, akiből azonban hiányzott Torrijos szellemessége,
karizmája és intelligenciája, és akinek — sokak szerint — nem
lesz esélye a világ Reaganjei, Bushai és Bechteljei ellenében.
Engem személyesen sújtott ez a tragédia. Órákat töltöttem azzal, hogy
fölidéztem Torrijosszal folytatott beszélgetéseinket. Egy éjszaka sokáig
bámultam az arcképét egy újságban, visszagondolva a Panamában töltött
első estémre, mikor a zuhogó esőben a taxi megállt az óriásplakát
előtt: „Omar eszméje a szabadság; még nem találták föl azt a fegyvert,
ami egy eszmét meg tudna ölni!” Ebbe a mondatba most ugyanúgy
beleborzongtam, mint azon a régi viharos éjszakán.
Akkoriban még nem tudhattam, hogy Torrijos együtt tud majd működni
Carterrel, hogy visszaszolgáltassák a Csatornát annak a népnek,
amelyet az jogosan megillet. Azt sem gondoltam, hogy ez a győzelmei
csakúgy, mint kísérletei, hogy enyhítse a latin-amerikai szocialisták és
diktátorok között feszülő ellentéteket, a Reagan-Bush-kormányzatot
annyira felbőszíti, hogy merényletet készít elő ellene (mint ahogy ezt
egy későbbi szenátusi vizsgálat alkalmával tett vallomás föltárta).3 Nem
tudhattam, hogy egy másik sötét éjszakán egy rutinrepülés során fog
meghalni Twin Otterjében, és hogy az Egyesült Államokon kívüli világnak
nem lesz kétsége afelől, hogy az ötvenkét éves Torrijos halála újabb
epizód a CIA-merényletek sorában.
Ha Torrijos életben marad, bizonyára megpróbálta volna lecsendesíteni
az erőszakhullámot, amely oly sok közép- és dél-amerikai országon
végigsöpört. Múltja alapján biztosra vehetjük, hogy törekedett volna
arra, hogy megállapodást dolgozzon ki a nemzetközi olajvállalatokkal
az Ecuadorhoz, Kolumbiához és Peruhoz tartozó amazóniai területek
károsításának mérséklése érdekében. Mindennek eredményeképpen enyhültek
volna azok a szörnyű konfliktusok, melyeket Washingtonban egyszerűen
terrorista támadásoknak és kábítószer-háborúnak neveznek,
melyekben Torrijos azonban családjukat és otthonukat védő emberek
elkeseredett akcióit látta volna. És ami még fontosabb, példája modellként
szolgálhatott volna Amerika, Afrika és Ázsia vezetőinek új generációja
számára – ezt viszont a CIA, az NSA és az EHM-ek nem engedhették
meg.
