01 aug Panama kivégzése 1. – Perkins 2.
Tudtam, hogy Torrijos panamai népszerűségének egyik oka az volt, hogy kiállt Panama önrendelkezési joga és a Panama-csatorna fölötti szuverenitása mellett. Eltökélte, hogy az ő vezetése alatt az ország elkerüli azokat a csapdákat, amelyekbe dicstelen történelme során oly sokszor beleesett.
Panama Kolumbiához tartozott, mikor a Szuezi-csatornát építő francia
mérnök, Ferdinand de Lesseps elhatározta, hogy a közép-amerikai
földszoroson is épít egy csatornát, hogy összeköttetést teremtsen az
Atlanti- és a Csendes-óceán között. 1881-ben kezdtek bele a franciák ebbe
az óriási munkába, melynek során egymást érték a katasztrófák, míg végül
1889-ben vállalkozásuk pénzügyi összeomlásba torkollott. Theodore
Rooseveltnek azonban felkeltette az érdeklődését. A 20. század első éveiben
az Egyesült Államok megpróbált aláíratni Kolumbiával egy szerződést,
amely szerint a földszoros tulajdonjogát egy amerikai konzorciumnak
engedi át, de Kolumbia ebbe nem ment bele.
1903-ban Roosevelt elnök Panamába küldte a Nashville hadihajót.
Az amerikai katonák partra szálltak, elfogták és megölték a helyi milícia
egyik népszerű vezetőjét, majd kikiáltották Panama függetlenségét.
Bábkormányt állítottak föl, amely aláírta az első Csatorna-egyezményt;
amerikai zónát jelölt ki a jövendő vízi út két oldalán, legalizálta az amerikai
katonai beavatkozást, és ezt az újonnan létrejött „független” országot
gyakorlatilag Washington fennhatósága alá helyezte.
Érdekes módon az egyezményt Hay amerikai külügyminiszter és
Philippe Bunau-Varilla francia mérnök, az eredeti mérnökcsoport egyik
tagja írta alá, panamai ember nem. Lényegében tehát egy amerikai és
egy francia által kötött szerződés kényszerítette arra Panamát, hogy
Kolumbiából kiválva az Egyesült Államokat szolgálja – így visszatekintve
ez a kezdet sok mindent előrevetített.
Több mint fél évszázadon át Panamát Washingtonhoz szorosan kötődő
gazdag családok oligarchiája irányította. Jobboldali diktátorok
voltak, akik minden intézkedést meghoztak, ami az amerikai érdekek
védelme érdekében szükséges volt. A Washingtonnal szövetséges többi
latin-amerikai diktátorhoz hasonlóan Panama vezetői úgy értelmezték
az amerikai érdekek szolgálatát, hogy minden népi mozgalmat el kell
nyomni, ami halványan is a szocializmusra emlékeztet. Támogatták a
CIA és az NSA kommunistaellenes tevékenységét az egész féltekén, és
segítették az amerikai nagyvállalatok, például a Rockefeller Standard
Oil és a United Fruit Company tevékenységét. Azt szemmel láthatóan
nem tartották fontosnak az amerikai érdekek szempontjából, hogy a
reménytelen szegénységben élő, vagy az ültetvényeken és a nagyvállalatoknál
gyakorlatilag rabszolgasorban dolgozó emberek helyzetén javítsanak.
Panama uralkodó családjait bőkezűen megjutalmazták szolgálataikért;
az amerikai katonai erők egy tucat alkalommal avatkoztak be oldalukon
az ország függetlenségének kikiáltása és 1968 között. Azonban
abban az évben, mikor én éppen a Békehadtest önkéntese voltam Ecuadorban,
Panama történelme hirtelen fordulatot vett. Arnulfo Arias, az
utolsó diktátor hatalmát puccsal megdöntötték, és Omar Torrijos került
az ország élére, bár ő közvetlenül nem is vett részt a puccsban.
Torrijost az alsó néprétegek és a középosztály tagjai igen nagyra becsülték.
Egy vidéki városban, Santiagóban nőtt fel, szülei tanárok voltak.
Gyorsan emelkedett a ranglétrán a Nemzeti Gárdában, Panama legfontosabb
fegyveres testületében, amely egyre inkább élvezte a szegények
támogatását. Torrijosról az a hír járta, hogy meghallgatja a nincsteleneket.
Járt a viskótelepek utcáin, gyűléseket tartott olyan nyomornegyedekben,
ahová más politikusok be sem merték tenni a lábukat, segített
a munkanélkülieknek munkát találni, és szűkös lehetőségeihez mérten
gyakran adakozott betegség vagy tragédia sújtotta családok javára.
Életszeretete és emberi együttérzése nem korlátozódott a panamaiakra.
Torrijos elhatározta, hogy országába minden üldözöttet befogad
pártállástól függetlenül, és ugyanúgy menedéket ad a chilei Pinochetet
balról támadóknak, mint a jobboldali , Castro-ellenes gerilláknak.
Az egész féltekén nagy megbecsülésnek örvendett: a béke követének tekintették.
Arról is ismertté vált, hogy vezetőként igyekezett oldani azon
különböző szervezetek közötti ellentéteket, amelyek több latin-amerikai
országot — Hondurast, Guatemalát, El Salvadort, Nicaraguát,
Kubát, Kolumbiát, Perut, Argentínát, Chilét és Paraguayt — szinte szétszakítottak.
Kis kétmilliós országa a modern társadalmi reformok mintapéldájává
vált, és a világ legkülönbözőbb vezetőit inspirálta, a Szovjetunió
felbomlasztását tervező szakszervezeti vezetőktől a líbiai Moamer
al-Kadhafihoz hasonló muzulmán militánsokig.
Történelme során először Panama nem volt sem
Washington, sem más ország játékszere. Torrijos sosem adta be a derekát
Moszkva vagy Peking csábításának sem; hitt a társadalmi reformokban,
és abban, hogy a szegényeken segíteni kell, de nem volt a kommunizmus
híve. Castrótól eltérően úgy akart függetlenné válni az Egyesült
Államoktól, hogy nem köt szövetséget annak ellenségeivel.
A Bostoni Közkönyvtárban kezembe akadt egy kevéssé ismert folyóirat
cikke is, amely Torrijost mint az amerikai kontinens történelmének
megfordítóját ünnepelte, aki véget vet az Egyesült Államok dominanciája
felé hosszú ideje tartó trendnek. A cikk írója egy, az 1840-es években
közkedvelt doktrínából indult ki. Az úgynevezett Manifest Destiny*
szerint Észak-Amerika meghódítása Isten rendelése volt; az Úr akarta,
hogy az indiánok kipusztuljanak, az erdők eltűnjenek, a bölényeket kiirtsák,
a mocsarakat lecsapolják, a folyókat szabályozzák, és olyan gazdasági rendszer alakuljon ki,
amely a munkaerő és a természeti erőforrások folyamatos kizsákmányolásán alapszik.
Ez a cikk elgondolkoztatott országomnak a világhoz való viszonyáról.
A Monroe-elv (Monroe Doctrine), amelyet eredetileg James Monroe
elnök fogalmazott meg 1823-ban, további hivatkozási alappá vált a Manifest
Destiny kiterjesztésére, amikor ezt az elvet az 1850-60-as években
annak alátámasztására használták fel, hogy az Egyesült Államoknak
különleges jogai lehessenek a félteke egészén, például: Közép- vagy
Dél-Amerika bármelyik országát megtámadhatja, ha az nem támogatja
az USA politikáját.
Teddy Roosevelt a Monroe-elvvel igazolta az
amerikai intervenciót a Dominikai Köztársaságban és Venezuelában,
illetve Panama „felszabadítását” a kolumbiai fennhatóság alól. Egy sor
további amerikai elnök – különösen Taft, Wilson és Franklin Roosevelt
– szintén erre hivatkoztak pánamerikai politikájukban a második
világháború végéig. Végül a 20. század második felében az Egyesült
Államok a kommunizmus fenyegetését használta föl arra, hogy ezt az
elméletet a világ más országaira, így például Vietnamra és Indonéziára
is kiterjessze. Most, úgy tűnt, itt volt egy ember, aki Washington útjába állt. Nem
ő volt az első – hiszen megelőzték Castróhoz és Allendéhez hasonló
vezetők —, de ő maradt egyedül távol a kommunista ideológiától, csak
ő nem tartotta mozgalmát forradalminak. Egyszerűen annyit mondott,
hogy Panamának is megvannak a maga jogai – a népe, földje, és az azt
átszelő vízi út fölötti szuverenitáshoz —, és ezek a jogok ugyanolyan
érvényesek és Istentől valók, mint az Egyesült Államok jogai.
Torrijos ellenezte továbbá a Csatorna-övezetbe telepített School of
the Americas, valamint az Egyesült Államok Déli Hadserege trópusi
kiképzőtáborának tevékenységét is. Az Egyesült Államok hadseregének
vezetése éveken át ezekben az Észak-Amerikán kívül legnagyobb
és legjobban felszerelt intézményekben hívta össze a latin-amerikai diktátorok
fiait, illetve ezen országok katonai vezetőit, hogy azok a vallatástól
kezdve a titkos katonai akciókig minden taktikát elsajátítsanak,
ami a kommunizmus elleni harchoz, illetve saját vagyonuk és a nagy
magánvállalatok érdekeinek védelméhez szükséges volt. Az itt tanulóknak
módjuk volt arra is, hogy jó kapcsolatokat építsenek ki az amerikai
hadsereg vezető tisztjeivel.
A latin-amerikaiak gyűlölték ezeket az intézményeket – kivéve azt
a kevés gazdagot, akik hasznot húztak belőlük. Az a hír járta, hogy itt
képezték ki a jobboldali halálosztagosokat és kínvallatókat, akik oly
sok országban járultak hozzá a totális diktatúra létrejöttéhez. Torrijos
világossá tette, hogy nem tűr meg ilyen kiképzőközpontokat Panamában,
és azt is, hogy a Panama-csatorna övezetét országa területének tekinti.
Azért küldtek Panamába, hogy megkössem a MAIN első igazán nagyszabású,
átfogó fejlesztési projektjével kapcsolatos szerződést. Ez a projekt
nyújtana aztán alapot a Világbank, az Amerika-közi Fejlesztési
Bank (Inter-American Development Bank) és az USAID több milliárd
dolláros energetikai, közlekedési és mezőgazdasági beruházásaihoz
ebben a kicsi, de kulcsfontosságú országban. Ez természetesen csak
trükk volt, amely valójában azt a célt szolgálta, hogy Panamát örökös
adósságba taszítsák, és így visszakényszerítsék kiszolgáltatott bábfigura-helyzetébe.
