28 Júl Ecuador kivégzése 1. – Perkins 1.
Új sorozatot indítunk, a következő hetekben részleteket mutatunk be John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvéből. Én kötelezővé tenném sok helyen ezt a könyvet, mert tökéletes választ ad arra, hogy a világunk jelenleg miért olyan, amilyen. Miért van ekkora hatalmuk a multiknak, olajvállalatoknak, bankoknak, és mögöttük – vagy inkább alattuk – a bábkormányoknak.
Quito, Ecuador fővárosa az Andok egy vulkanikus völgyében terül el majd háromezer méter magasan. A várost jóval Kolumbusz érkezése előtt alapították; lakói hozzászoktak, hogy körös-körül havas hegycsúcsokat látnak, bár csak pár kilométerre vannak az Egyenlítőtől délre. Mintegy kétezer-négyszáz méterrel lejjebb, az ecuadori Amazonas dzsungelből kiszakított területre épült Shell városa, a nevét adó olajvállalat előretolt helyőrsége és katonai támaszpont. Fullasztóan párás város; lakói többnyire katonák, olajipari dolgozók, illetve a helyi shuar és kecsua törzsek tagjai, akik prostituáltként vagy kétkezi munkásként kiszolgálják őket.
Azért indultam az olajvárosba, hogy találkozzam a shuarokkal, a kecsuákkal és szomszédaikkal, az ashuarokkal, a zaparokkal és a shiwiarokkal
— törzsekkel, melyek elhatározták, hogy nem engedik, hogy az olajtársaságok tönkretegyék otthonaikat,
családjaikat és földjeiket, még ha az ellenállás az életükbe kerül is. Számukra ez a háború
gyermekeik és kultúrájuk megmaradásáról szól, míg számunkra
hatalomról, pénzről és természeti erőforrásokról. Része a világuralomért,
a néhány kapzsi ember álmában létező globális birodalomért folytatott
harcnak. Ez az, amihez mi, gazdasági bérgyilkosok a legjobban értünk: a globális
birodalom építéséhez. Olyan elit csapat vagyunk, amelyik a nemzetközi
pénzügyi szervezeteket felhasználva kiszolgáltatottá tesz más
nemzeteket a legnagyobb vállalatainkat, bankjainkat és kormányunkat
vezető korporatokráciával szemben. Mint a maffiában működő kollégáink,
mi EHM-ek is szívességeket teszünk. Ezek általában infrastruktúrát
– elektromos erőműveket, autópályákat, kikötőket, repülőtereket
vagy ipari parkokat – fejlesztő kölcsönök formáját öltik. Ezeknek a kölcsönöknek
feltétele, hogy a létesítményeket a mi országunk vállalatai
építsék meg. A pénz nagy része lényegében el sem hagyja az Egyesült
Államokat, csak a washingtoni bankoktól átkerül a New York-i, houstoni
vagy San Franciscó-i építőipari vállalatokhoz.
Annak ellenére, hogy a pénz csaknem azonnal visszatér a korporatokrácia
(a hitelező) soraiba tartozó vállalatokhoz, a hitelfelvevő országnak
azt kamatokkal együtt kell visszafizetnie. Ha egy gazdasági bérgyilkos
igazán sikeres, akkor a hitel olyan nagy, hogy az adós néhány év után
már képtelen lesz törleszteni. Amikor ez bekövetkezik, a maffiához hasonlóan
mi is könyörtelenül érvényesítjük az érdekeinket. Például ENSZ-beli
szavazataikat diktáljuk, katonai bázisokat állítunk föl, és komoly
értékekhez — olajhoz vagy éppen a Panama-csatornához — jutunk hozzá.
Az adós ország természetesen továbbra is adósunk marad — egy újabb
ország a globális birodalom uralma alatt.
Első látogatásom idején, 1968-ban a Texaco még éppen csak fölfedezte
az amazonasi olajmezőket. Ma az olaj az ország teljes exportjának
csaknem a felét teszi ki. A látogatásom után nem sokkal épített Andokot
átszelő csővezeték azóta több mint félmillió hordó olajat szivárogtatott
el a törékeny egyensúlyú esőerdőkben — csaknem kétszer akkora
mennyiség ez, mint amekkora az Exxon Valdez-ből elfolyt.2 Most egy
EHM-ek által szervezett konzorcium négyszázötven kilométeres, 1,3
milliárd dollár értékű csővezetéke Ecuadort az Egyesült Államok tíz
legnagyobb külföldi olajszállítója egyikévé fogja tenni. Óriási területen
vágták ki az esőerdőt, az arapapagájok és a jaguárok csaknem teljesen
kipusztultak, három ecuadori bennszülött kultúra az összeomlás szélére
jutott, és korábban érintetlen folyók valóságos szennycsatornákká
változtak.
Ez alatt az idő alatt a bennszülött népek is megkezdték az ellenállást.
2003. május 7-én amerikai jogászok egy csoportja, amely harmincezer
bennszülött ecuadorit képviselt, egymilliárd dolláros keresetet adott be
a ChevronTexaco Corp. ellen. A vádirat szerint 1971 és 1992 között az
olajipari óriás naponta több mint négymillió gallon (15,1 millió liter)
olajjal, nehézfémekkel és rákkeltő anyagokkal szennyezett vizet eresztett
nyílt tározókba és folyókba, és csaknem 350 olyan nyílt hulladéklerakót
hagyott hátra, amely továbbra is mérgezi az embereket és az állatokat.
Nekem és EHM-társaimnak köszönhetően Ecuador most sokkal rosszabb állapotban
van, mint mikor elkezdtük bevezetni a modern gazdaság, bankrendszer
és építőipar csodáinak világába. 1970, vagyis az olajárrobbanás
időszaka óta a szegénység hivatalosan elismert szintje 50%-ról 70%-ra
nőtt, az alulfoglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség 15%-ról 70%-
ra emelkedett, és az államadósság 240 millió dollár helyett már 16 milliárd.
Mindeközben a legszegényebb rétegek által birtokolt nemzeti erőforrások
aránya 20%-ról 6%-ra esett vissza. Sajnos Ecuador nem kivétel. Hasonló lett a sorsa csaknem minden olyan országnak,
amelyet mi, gazdasági bérgyilkosok vontunk be a globális
birodalom hatókörébe. A harmadik világ adóssága meghaladja
a 2,5 billió dollárt, melynek kezelési kiadásai 2004-ben éves szinten
több mint 375 milliárd dollár volt — nagyobbak, mint amit a fejlődő
országok összesen évente egészségügyre és oktatásra költenek, s húszszorosa
annak az összegnek, amit a fejlődő országok évente külföldi segélyként kapnak.
A világ lakosságának több mint fele napi két dollár alatti összegből él, ami nagyjából ugyanaz az összeg,
mint amit a ’70-es évek elején kaptak. Mindeközben a harmadik világ háztartásainak 1%-a birtokolja
országa privát pénzvagyonának és ingatlanainak 70-90%-át;
a pontos százalékérték országonként változik.
A 156 megawattos Agoyan vízi erőmű maroknyi gazdag
ecuadori család tulajdonában álló gyárakat lát el energiával, miközben
mérhetetlen szenvedést hozott a folyó mellett élő földműveseknek és
bennszülötteknek. Ez a vízi erőmű csak egyike annak a számos projektnek,
amelyek az én részvételemmel és más EHM-ek közreműködésével
jöttek létre. Ezeknek a projekteknek köszönhető, hogy Ecuador ma a
globális birodalom része, és hogy a shuarok, kecsuák és szomszédaik háborúval
fenyegetik olajvállalatainkat.
Az ilyen EHM-projektek az okai, hogy Ecuador ma elmerül a külföldi
adósságban, és nemzeti költségvetésének aránytalanul nagy részét
kell ezek kifizetésére fordítania ahelyett, hogy több millió polgárának
segítene, akik hivatalos adatok szerint súlyos szegénységben élnek.
Ecuador egyetlen lehetősége külföldi kötelezettségeinek teljesítésére,
ha eladja esőerdőit az olajvállalatoknak. Valójában az EHM-ek részben
éppen azért vetettek szemet Ecuadorra, mert az Amazonas-vidék alatt
húzódó olajmezők nagyságát a közel-keletihez hasonlónak tartják. A globális
birodalom olajkoncessziók formájában követeli jussát.
Ecuador tipikus példája azoknak az országoknak, melyeket az EHMek
vontak be a nemzetközi gazdasági-politikai rendbe. Az ecuadori esőerdőkben
kitermelt finomítatlan olaj árából 100 dolláronként 75-öt kapnak
az olajvállalatok. A maradék 25 dollár háromnegyedét a külföldi
adósság törlesztésére kell fordítani. A fennmaradó összeg nagy részét a
hadsereg fenntartása és egyéb kormányzati költségek emésztik fel – így
mindössze 2,5 dollár marad egészségügyre, oktatásra és a szegényeket
támogató programokra.9 Tehát minden 100 dollárnyi olajból, melyet az
Amazonas vidékén termelnek ki, kevesebb mint 3 dollár jut azoknak
az embereknek, akiknek legnagyobb szükségük lenne a pénzre, akiknek
az életét tönkretették a gátak, fúrások és csővezetékek, és akik megfelelő
élelem és iható víz hiányában halálra vannak ítélve.
Mindezek az emberek – milliók Ecuadorban és milliárdok az egész
Földön — potenciális terroristák. Nem azért, mert hisznek a kommunizmusban
vagy az anarchizmusban, vagy eredendően gonoszak, hanem egyszerűen
azért, mert kisemmizettek és mindenre elszántak.
A modern birodalomépítés rafináltsága megszégyeníti a római centuriókat,
a spanyol konkvisztádorokat és a 18—19. századi európai gyarmatosító
hatalmakat. Mi, EHM-ek fineszesek vagyunk; tanultunk a
történelemből. Már nem hordunk kardot. Nem viselünk páncélt, vagy
olyan ruhát, ami a többiektől megkülönböztetne. Ecuadorban, Nigériában,
Indonéziában úgy öltözünk, mint a helyi tanítók vagy boltosok.
Washingtonban és Párizsban úgy nézünk ki, mint a kormánytisztviselők
vagy bankárok. Szerénynek, hétköznapinak látszunk. Építkezéseket
keresünk föl, és elszegényedett falvakban járunk. Altruizmust hirdetünk,
helyi lapoknak nyilatkozunk nagyszerű humanitárius tevékenységünkről.
A kormánybizottságok tárgyalóasztalait beterítjük tervezeteinkkel
és pénzügyi előrejelzéseinkkel, és a Harvard Business Schoolban
tartunk előadást a makroökonómia csodáiról. Számon tartanak minket,
nyilvánosan szerepelünk. Ilyennek mutatjuk magunkat, és ilyennek is
fogadnak el. Így működik a rendszer. Ritkán teszünk bármi jogelleneset,
hiszen az egész rendszer kiskapukra épül, és a rendszer a definíció
szerint legitim.
Ha azonban mi kudarcot vallunk — és ez súlyos figyelmeztetés —, egy
még gonoszabb fajta lép a helyünkbe, akiket mi, EHM-ek csak sakáloknak
hívunk. Ilyen sakálok minden korábbi birodalomban működtek,
és most is mindenhol jelen vannak az árnyékban rejtőzve. Amikor
feltűnnek, országok vezetői buknak meg hírtelen, vagy halnak meg „balesetekben”.
És ha netán a sakálok is kudarcot vallanak, ahogy ez megtörtént
Afganisztánban és Irakban, akkor a régi módszerek kerülnek
elő. Ahol a sakálok megbuknak, oda fiatal amerikaiakat küldenek ölni
és meghalni.
