26 Júl Arisztokraták – Gaál Péter
Egy gróffal beszélgettem ma. Vagy volt gróffal, ha még érvényesnek
tekintjük a címek eltörlését. Hivatalosan még érvényes, bár ki tudja,
meddig. Mindenesetre a gróf valóságos, hús-vér gróf volt, illetve lenne,
ha nem lett volna második világháború. És talán megint az lesz, de ez
most lényegtelen.
Többek között Napóleonról és Széchenyiről volt szó. No meg Kossuthról.
Érintőlegesen a mai politikáról.
Tulajdonképpen könnyen ki lehet találni, amit most leírok. Napóleonról
és Kossuthról szóról szóra ugyanaz volt a véleményünk. Sőt Széchenyiről
is. Ami azonban a mai politikát illeti…de ne vágjunk a történet elébe.
Napóleon egy felkapaszkodott korzikai parvenü volt. Zseniális tábornok,
de csapnivaló politikus. Császárt azért nem írok, mert bár annak
koronázta saját magát, de egyetlen percig nem volt császár.
Operetturalkodó volt, és ezen még a Code Napoléon sem tudott
változtatni. Az egész császársága giccs volt, a koronázástól a
diadalívig. Ha megmarad katonának…esetleg első konzulnak…de nem
maradt meg, tehát erről kár polemizálni.
Kossuth ugyanez, magyar kivitelben. Amikor – már emigrációban – a Dunai
Konföderáció gondolata kipattant a fejéből, és Kossuthnét megkérdezték
ennek a társulásnak a lehetséges államformájáról, ő azt válaszolta, hogy
egyáltalán nem kellene köztársaságnak lennie. Nyugodtan lehetne
királyság is, de ez esetben ugyebár természetes, hogy ott “Lajosom lenne
a király”. Ez a tisztség, tudjuk jól még a “szabadságharc” idejéből,
magától Kossuthtól sem volt idegen. Vagyis teljesen idegen volt tőle, de
azért elfogadta volna, ha meg lehet indokolni és nem veszi ki magát
egészen nevetségesen. Mi az, hogy. Hiszen ismer liberális királyt is a
történelem.
Széchenyivel semmi baj nincs. Emberileg még akadna, de ezt nem kell
mindenkinek tudnia, ahogy a Zrínyiekből is épp elég annyi, hogy a dédapa
kirohant, a dédunoka harcolt és írt, és aztán jött a vadkan. Hogy írni
csak unalmában írt a hó fogságában, talán némelyik anekdotázó kedvű
irodalomtanár megemlíti, de különben sem változtat semmin. Az az egy
kirohanás jóvátett minden addigit, az utódokat meg kötelezte.
Széchenyinek ott a Lánchíd, az Akadémia, a Kossuthénál ezerszer okosabb
nemzetiségi politika, a politikai realitás, amely végül Döblingbe
juttatta. És ott a pisztolygolyó, amit már teljesen mindegy, ki is lőtt
ki. Majd Garamvölgyi kinyomozza. De Széchenyi igazi magyar úr volt,
szemben Kossuthtal. És úgy tűnik, valójában még ma is ez számít,
legalábbis egy mai magyar arisztokrata szemében. Itt kezdődnek a
nézeteltérések.
A fő gond, mint annyi mással, most is az, hogy nem lehet az idő kerekét
visszafelé forgatni. Nem lehet, és nem lehet. Nem lehet azt sem
biztosítani, hogy egy kék vérű ifjú hölgy vagy úr “rang” szerint
házasodjon, és/vagy nemzzen gyermeket. Talán a Habsburgok, de ők egy
egészen érdekes társaság amúgyis. Megfigyelte a kedves Olvasó, hogy a
volt Habsburg-birodalom mindegyik országában él legalább egy Habsburg,
mégpedig abszolúte kék vérű, a protokoll szerint házasodó és protokoll
szerinti házasságból származó Habsburg? És ezek a Habsburgok nem
osztráknak vallják magukat, még csak nem is nemzeteken felülinek, aminek
egyébként lenne némi alapja, hanem ki-ki azon nemzet tagjának, amelyik
befogadta. A magyar magyarnak, a cseh csehnek, az osztrák osztráknak.
Hiszen van időnk, gondolhatják. És tényleg van. Legalább ennyit
eltanultak a szabadkőművesektől.
Tehát nem lehet az idő kerekét visszafelé forgatni. A társadalmi
hierarchia alapjául szolgáló régi beosztás egyre inkább érvényét veszti.
Túl nagy a keveredés. És horribile dictu egyáltalán nem tragédia, hogy
túl nagy a keveredés. Illetve egyáltalán nem LENNE túl nagy tragédia,
ha…ha a régi arisztokraták helyébe nem parvenük, hanem ÚJ
arisztokraták lépnének. Akik itt élnek közöttünk, csak nem úgy kell őket
felismerni, ahogy eddig. Azt is mondhatnám, teljesen másként. Vegye úgy
a kedves Olvasó, hogy minden lenullázódott. És kezdődik minden elölről.
Ugyan mi másról lehet felismerni a szellemi hierarchiát – mert bizony
szellemi hierarchiáról van szó most is -, mint a szellemről? Arról a
szellemről, amit az egyes emberek KÉPVISELNEK. Nem az eszükről, nem az
ügyességükről, nem a hozzáértésükről – bár mindezek egyáltalán nem
mellékesek -, hanem arról a szellemről, amit képviselnek. Nem a
bőrszínükről, az iskolázottságukról, az anyagi körülményeikről. Egy
csomó mindenről nem, és egyvalamiről igen. Hogy is írtam le sok évvel
ezelőtt? A leszármazási vonalakat is, melyek az emberi rasszok alapját
képezik, szép lassan felváltják, ha ugyan már fel nem váltották, a
SZELLEMI rasszok.
Orbán és társulata egy mai magyar arisztokrata szemében felkapaszkodott
parvenük gyülekezete. Akkor már, mondják közülük sokan, inkább a
“szélsőjobb”. Az legalább tiszteli a hagyományt. Ott a gróf, gondolják,
ismét gróf lesz. Pedig dehogy, példa rá a huszadik század első fele. De
azért ábrándozni jó.
Orbánra nem azért szavaznak, ha szavaznak, mert nem nevetik ki. Azért
szavaznak rá, mert a kisebbik rossznak tartják. Ők is érzékelik hozzánk
hasonlóan a hamis zenét, hamis éneket, de azt hiszik, ebből még lehet
valami tényleges visszarendeződés. Pedig nem lehet, legfeljebb a
visszarendeződés látszata. Ahogy Napóleon sem tudta visszahozni az antik
császárságot, csak annak egy újkori, elrémisztő giccsét.
Miért olyan nehéz elképzelni, hogy hagyományt TEREMTENI is lehet? Miért
olyan nehéz elfogadni, hogy ma ma van, tegnap tegnap volt, holnap meg
holnap lesz, és mindezek nem azonosak egymással?
Különben mindegy. Ha bárki bármennyire megfeszül is, akkor sem lesznek
azonosak. És így van..nem jól, vagy rosszul, hanem…
Egyszerűen így VAN.
2013. 07. 16.
Gaál Péter
