18 Júl Emésztés – Gaál Péter
Ismét egy jó írás Gaál Péter tollából: “Emésztés
Egy régi tanárom (összehasonlító vallásfilozófia, különös tekintettel a
buddhizmusra) mondta, hogy ha rajta múlna, a legtöbb embert legfeljebb
százig tanítaná meg számolni. Gondolkodott egy percet, majd felnevetett,
és módosította: inkább csak százon felül.
Mindenki – na jó, nem mindenki, de a legtöbb ember – azt akarja, hogy
megrágva adják neki az információkat. Előemésztve. Ha ugyanezta számára
felszolgált étellel tennék, azt mondaná: fúj. Ez ellen viszont semmi
kifogása.
És ha már az emésztésnél tartunk: miért nem képes az emberek úgyszintén
túlnyomó többsége a problémáit magában feldolgozni? Hiszen már a hidra
is BELÜL emészt. Mi az oka a másokhoz való futkosásnak, és annak a
tévképzetnek, hogy az ORVOS gyógyít meg, ha betegek vagyunk? Nem,
mondtam a harmincadik érettségi találkozónkon az egyik – sok van – orvos
ex-osztálytársamnak. ÉN GYÓGYULOK MEG, ha meggyógyulok. Ő csak
asszisztálni képes.
Pontosan egy hét múlva lesz harminchárom éve, hogy nem iszom alkoholt és
nem dohányzom. Semennyi alkoholt nem iszom, és semennyit nem dohányzom.
Viszont előtte…még úgysem írtam le, de jól emlékszem az egy havi
alkoholfogyasztásomra, jelesül arra a részére, ami az otthon megmaradt
üres üvegek alapján mérhető volt (tehát korántsem a TELJES mennyiségről
van szó). Százharminc liter sör, húsz-harminc liter bor (jó szar bor, az
a hrminc forintos kannás), nyolc-kilenc liter tömény, leginkább rum – az
Unicum már éttermi prioritás volt. Apropó, étterem. Hónom alatt egy
könyvvel álítottam be, mondjuk a Búsuló Juhászba, az Ádámba vagy az
Erzsébetbe, éjjel a Modern éttermebe, a Visegrádi utca-Körút sarkánál.
Ha sörös napom volt, kezdetnek négy sört kértem és két deci rumot, ha
boros, két üveg Bikavért kólával és két deci Unicumot. Aztán addig
folytattam, ameddig a szó szoros értelmében az asztal alá kerültem.
Közben kiolvastam a könyv nagy részét, és – hála Istennek – erre
általában ma is emlékszem, amint meggyőződhettek róla azok, akik
ismernek. Mindehhez képzeljen hozzá a kedves Olvasó napi három doboz –
leginkább egri, a debreceni még elviselhető volt, a sátoraljaújhelyi már
nehezen – Symphoniát. A többi, talán a Gitane és a legerősebb mahorkák
kivételével túl gyenge volt.
Nos, ezt hagytam abba egyetlen napon, 1980. július 16-án, a huszonnégy
és feledik születésnapomon (ez már majdnem Harry Potter, ugye?).
Huszonöt valószínűleg nem lettem volna, ha folytatom, huszonhat biztosan
nem. Ebben nem hasonlítok Churchillre.
Soha nem fogok leszokni az ivásról, mondta elkeseredetten egy évvel
korábban az akkori barátnőm. Ezért is hagyott el: ha még az ő szerelme
sem volt képes abbahagyatni velem, akkor semmi. Igazán nem lett volna
szép megmagyarázni neki, hogy valóban nagyon jó érzés, ha az embert
szeretik. Olyannyira jó, hogy a legjobbakat erre lehet inni. Nem is
magyaráztam el. A nyájas Olvasó kedvéért azért megjegyzem: nem voltam
alkoholista, csak sokat ittam. Én nem szenvedélybeteg vagyok, hanem
kényszeres. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, illetve, ahogy a jelen
állapot mutatja, mégis abba tudtam, de előbb ürügyet kellett találnom
hozzá. Igazából nem is ürügy volt ez, hanem felismerés, de ne vágjunk a
történet elébe.
Hogy nekem mekkora akaraterőm van, ámuldoztak az ismerőseim utána. Nem,
semekkora akaraterő nem kellett hozzá. Ha az kellett volna, lehet, hogy
ma is innék. Visszaszoktam volna, vagy igazán abba sem tudtam volna
hagyni. Ha meg nem innék, fogcsikorgatva nem innék, vagy
figyelemelterelve. Nincs gyógyult szenvedélybeteg, csak absztinens,
magyarul önmegtartóztató. Egy alkoholista, aki erős akarattal megállja,
hogy ne igyon, az nem egészséges ember, hanem egy erős akaratú alkoholista.
Van a dohányzásban és az ivásban valami közös. Gyanítom, hogy a
drogozásban is, de azt egyetlen alkalmat kivéve nem próbáltam. Az az
egyetlen alkalom a Parkinson-kór egyik gyógyszerével, Parkánnal és
sörrel következett be. Nem kevés sörrel – egy korsó is elég lett volna,
és pár szem Parkánnal. Három napig beszélgettem utána a vízcsappal. Jól
elbeszélgettünk, de ennyi elég is volt belőle. Még volt egy Seduxenes –
tejesteás korszakom, akkor már nem ittam, és ezektől jól lehetett
aludni, de ezzel tényleg vége. Szóval a dohányzásban, ivásban és
drogozásban az a közös, hogy mindhárom menekülés. Nagy menekülés vagy
kis menekülés, de menekülés. Amikor “kimegyek rágyújtani”, akkor kvázi
szünetelnek a problémák. Kivonom magam alóluk. Vagy legalábbis így – nem
tudatosul, hanem ezt az érzetet kapom. Igen: KAPOM. Kapok valamit. Ami a
cigaretta elnyomásával ugyan kicsúszik a kezem közül, de mindig ott a
háttérérzés, hogy VAN KÖVETKEZŐ. Az alkohol is hasonló. Berúgni akkor
fogok, ha nem veszek tudomást arról, hogy…nem, kedves Olvasó, nem. Nem
arról nem veszek tudomást, hogy nem bírom a következő rundokat, hanem
arról, hogy NEM OLD MEG SEMMIT. Még ha az égvilágon semmi bajom se
származna belőle soha, akkor is olyan, mint a kedves rokon, aki
részvétteli arccal ül a betegágyam mellett. KÍVÜL VAN. Kívül, drága,
kedves, egyetlen Olvasóm. És kívül az én..a te…BÁRKI számára NINCS
SEMMI. Semmi, ami elbirtokolható volna, semmi, ami megtartható volna,
semmi, ami valóban segíthetne. Amit segítségnek nevezel, csak
katalizátor. Vagy sorvezető. Rávezet a magad útjára. Amibe soha, senki
nem tud beleszólni, bármennyire akar, akkor sem.
Tudod, hogy milyen érzés erre rájönni, miközben poharat pohár után
hörpintesz fel, gyújtasz egyik cigarettáról a másikra, és leszel rosszul
tőlük?
Nem kívánom, az ellenségemnek sem.
Csak a barátomnak, neki viszont nagyon őszintén.”
2013. 07. 09.
Gaál Péter
