Erőforrás alapú gazdaság – miért nem?
6435
post-template-default,single,single-post,postid-6435,single-format-standard,bridge-core-1.0.5,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1400,qode-theme-ver-18.1,qode-theme-bridge,disabled_footer_top,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.2,vc_responsive

Erőforrás alapú gazdaság – miért nem?

Erőforrás alapú gazdaság – miért nem?

Ebben a cikkben annak okát szeretném megvilágítani, hogy a VenusProject szellemiségének bemutatása miért sikertelen sok esetben. Az erőforrás-alapú gazdaság ötletét az emberek többsége nem tudja elsőre befogadni, aminek legfőbb oka, hogy mivel mi nem értjük az ő gondolatmenetüket, ezért elbeszélünk egymás mellett. Emberfüggő, hogyan kell megközelítenünk a témát.

Az információközlés azonban apróságokon elbukhat, amikre nem árt odafigyelni. Például aki a kommunizmussal asszociálja a VP-t, az egészen mást ért e fogalom alatt, mint egy nacionalista beállítottságú. Ennél fogva utóbbinál a fogalom említésekor az esetek többségében elvágtad magad, a mondandód további része süket fülekre talál. Ezzel szemben egy kispolgárból, aki naponta kesereg, hogy milyen jó volt a Kádár-rendszer, a kommunizmus szó említése valószínűleg pozitív érzelmeket fog kiváltani.

Ha az általános pesszimizmust, paranoiát és érdektelenséget kivesszük (amelyekre sajnos csak a valódi, kézzel fogható, szemmel látható tapasztalatok jelenthetnek gyógyírt), rájövünk, hogy 2 fő vonalon mozog a VP negatív fogadtatása.

Elsőként tehát nem az a fő feladat, hogy a “túl szép, hogy igaz legyen” gondolkodásúakat meggyőzzük a VP megvalósíthatóságáról, ugyanis ha az elektromosság feltalálásakor annak megvalósíthatóságáról győzködtük volna a petróleumlámpával világító embereket, ma sem lenne elektromosság. Azonban egy meggyújtott villanykörte többet ért ezer szónál. A fő feladat tehát az, hogy konszenzusra jussunk, mert úgy nem lehet semmit sikeresen megvalósítani, ha az emberek csak részben értenek egyet a célokkal. Szóval akkor következzen az a 2 fő témakör, amely valahogy rengeteg olyan emberben is tüskét hagyott, aki amúgy “többnyire” egyetértene a VP céljaival. Ez a kettő pedig nem más, mint a bűnözésés a munka-motiváció kérdése.

 

 

 

 

 

 

 

 

Bűnözés

Természetes aggodalom, hogy mi történik, ha nem lesznek többé törvények és rendfenntartó erők. A dolog egyik szépséghibája, ami már azonnal feltűnhet, hogy ettől minden esetben azok rettegnek, akik saját bevallásuk szerint nem ártanának senkinek “a többiek”, azok igen.

Ez jól mutatja, mennyire elidegenedtünk embertársainktól, az alapvető szemlélődés a “vagyok én és vannak a többiek” síkon mozog. Ebből egyenesen következik, hogy saját személyiségünkre irányadóként tekintünk, önmagunkat abszolút mércének beállítva, míg aki tőlünk “jobbra” és “balra” helyezkedik el, azt mind szélsőségesnek tartva ítélkezünk felettük. Gondolatban jóval többször, mint kimondott szóban, vagy tettekben, de az “oszd meg és uralkodj” elv érvényesüléséhez már a gondolati sík is éppen elegendő.

Sztereotípiákra lebutítva a példámat: legyen az ember cigány, zsidó, palesztin, arab, amcsi, kommunista, anarchista, terrorista, sötétzöld, szélsőjobbos, szélsőbalos, liberális, demokrata, homoszexuális vagy néger, egyvalamiben sajnos mindannyian hasonlítanak.

Többségükből az alapvető szándék is hiányzik, hogy behatóbban megismerje a másikat, azok kultúráját, motivációinak okait, főleg azokat, akikre ellenségként tekint. Tünet-orientált világunkban az okok nem érdekelnek senkit. Vagy ha kap is némi visszhangot, az ok megszüntetésére tett törekvések elmaradnak. Sokkal egyszerűbb a szánkba adott, előrágott bulvár-moslékot elfogyasztani és ez alapján sablonítéletet alkotni. Főleg, hogy amennyiben a személyiség elég képlékeny, még olyan “formába” is belepréselhetjük magunkat, amelybe rajtunk kívül még ezrek préselték bele magukat, ezáltal a “tartozni valahova” érzése is adott, függetlenül attól, hogy mi csak 90%-ban értünk egyet az adott közösség elveivel és a maradék 10%-on áll, vagy bukik minden.

 

 

 

 

 

Ilyenkor kerül a elő a bűvös szó: kompromisszum. De ezt többször használjuk, mint kéne, pedig ez csak végső megoldásként jöhet szóba, annál is inkább, mivel kisebb-nagyobb tüskét hagy mindkét félben.

Éppen ezért, az emberiséget/közösséget érintő kérdésekben a Tudományos Módszert kell használnunk. Akik rossz szájízzel tekintenek a Tudományos Módszerre, azoknak nem árt figyelembe venni, hogy abszolút demokrácia nagy mennyiségű embertömeg esetében nem működik, csak delegáltakon keresztül, ami a korrupció melegágya (erre jó példa a jelenlegi rendszer, például megválasztott “képviselőink”, ENSZ, EU és különböző döntéshozó szervek, amelyekbe még polgármesteri szinten sincs belelátása senkinek, nemhogy átlagember szintjén).

A Tudományos Módszerben az a jó, hogy sosem téved.

Például ha az emberek demokrációban kétharmados többséggel megszavaznák, hogy egy vállalat tárolhatja a vörösiszapot lakott területek és a Duna közelében, akkor a demokrácia értelmében a szóban forgó vállalat így járna el. A Tudományos Módszer értelmében viszont ezt ökológiai okokat figyelembe véve nem teheti meg, tehát az emberek tömeges manipulációja értelmét veszti.

Abszurd esetekben a demokrácia értelmében a többség megszavazhatja, hogy holnaptól 2×2=5 A kompromisszumpárti emberek nyomására pedig a végső eredmény 2×2=4,5 lesz? Ugye látjuk, mennyire járhatatlan ez a megoldás? Vannak dolgok, amik tények, ezeket nem lehet szavazásra bocsátani. A kockázati elemzések is ilyen dolgok. Ennél fogva remélem a diktatúrától rettegő olvasók számára is érthető, miért van kudarcra ítélve, mikor 51% dönt olyasmiről, ami a 100%-ot (köztük a 49% ellenzővel) a biztos halálba küldi. Egy erőforrás-alapú gazdaságban átlátható lesz mindenki számára minden, nem úgy, mint ma, tehát ezt nem úgy kell elképzelni, hogy xy miniszter kimond valamit és az onnantól fogva úgy van és csak tömeges utcára vonulásokkal lehet valamit korrigálni a döntésen.

Munka-Motiváció

 Ez a másik nagy kétely. Ha a munka nem kötelező, akkor ki fog dolgozni?

Első körben, aki a jelenlegi technológiai fejlettségi szintünkkel nincs tisztában, azoknak ajánlom az Automation is Here és az Our Technical Reality című dokumentumfilmeket.

Második körben: Ki hallott már olyan tudósról, kutatóról, mérnökről, programozóról, művészről, orvosról vagy tűzoltóról, aki utálta a munkáját? Pláne ha a munkakörülményei ugrásszerűen megnövekednek, ezzel a balkáni viszonyok között dolgozók is egy csapásra jobb körülmények között dolgozhatnak, mint a mai nyugati ember. Na ugye… Ezzel azonban még nincs vége, ugyanis ilyenkor jön a már jól ismert “De én eddig csatornatisztító/pénztáros/postás/gyári munkás/segédmunkás voltam és elmúltam már 40/50/60 éves, stb. Akkor az én életem értéktelenné válik?” kérdés.

 

 

 

 

 

 

És itt köszön vissza ismét a torz értékszemléletünk. Hogyan lehetne az emberi lények értékét munkában mérni? Pláne ilyen embertelen munkákban? A helyes válasz, hogy sehogy.

A delfin talán értéktelen, amiért nem dolgozik, csak “úszkál” és szaporodik? Vagy bármilyen más élőlény a bolygón? Csak nekünk, embereknek torzult el ennyire az értékrendünk, hogy nem az életet és az élhető környezetet értékeljük, hanem az erőforrás és energiapazarló, életidő pocsékoló és idegőrlő munkákat, amiket összekapcsoltunk az egyfajta infúzióként szolgáló jövedelemmel, ami nélkül kiszolgáltatottak vagyunk.

Először is, üljünk le és gondoljuk végig, hogy mit jelent számunkra a “munka”, hogyan definiáljuk? Elégetett kalóriában? Érte járó jövedelemben? Felhasznált életidőben? Milyen szempontok szerint kategorizálhatunk még egy tevékenységet munkának?

A főzés, mosás, takarítás egy háztartásbeli kismama számára is ugyanolyan munka, mint egy házvezetőnő számára, utóbbi mégis fizetésért csinálja. A pelenkázás és gondoskodás egy gyerekről egy anya számára ugyanúgy munka, mint egy dadus/bébiszitter számára, utóbbi mégis fizetést kap érte. Az autóvezetés egy átlagember számára, aki mondjuk nyaralni/kirándulni viszi a családját ugyanannyi munka, mint egy hivatásos sofőr számára, utóbbi mégis fizetést kap érte. A favágás ugyanúgy munka egy falusi ember számára, aki a téli tüzelőt aprítja össze, mint egy favágó számára, utóbbi mégis fizetést kap érte. Ahogy az otthoni barkácsolás, vagy bármi más.

Már ezekből látható, hogy ha pusztán elégetett kalóriában és életidőben mérünk össze azonos tevékenységeket, mennyivel másabb a megítélése és a motiváció.

De hogy elrugaszkodottabb példákkal éljek, amelyek szintén léteznek mai világunkban: A szex ugyanúgy munka annak, aki élvezetből csinálja, mint egy prostituált/dzsigoló számára. Utóbbi mégis pénzt kap érte. Rengeteg olyan munkakör van, amikor a puszta tanácsadásért (jogi, pénzügyi, egészségügyi, műszaki, pszichológiai, stb.) is pénzt kérnek. Tehát ezt is nevezhetjük munkának. Egy fórumon mégsem kér érte pénzt senki. Egy újságíró az Origón vagy az Indexen vagy bármilyen nyomtatott sajtóban egy ilyen terjedelmű írás megírásáért, mint ez szintén pénzt kap, tehát ez is nevezhető munkának.

Ezek alapján tehát kijelenteni, hogy a VP-ben senki nem “dolgozna” olyan abszurdum, mintha azt feltételeznénk, hogy a szabadságon lévő egy üres szobában ül/fekszik és csak WC-re jár, táplálkozik és alszik, a fennmaradó időben pedig üveges szemmel néz előre, magyarul tényleg nem csinál semmit.

Végszóként annyit, hogy jól látható, a belénk rögzült kollektív pszichózis az, amit le kell küzdenünk és meglátjuk a “fényt az alagút végén”.

Forrás: http://zpressz.hu/wp/blog/eroforras-alapu-gazdasag-miert-nem/

bg71
info@emberiseg.hu