Klímakonferencia ismét

 Rekordszintet ért el a szén-dioxid légköri szintje az ENSZ hétfői bejelentése szerint. Rossz bevezető ez az egy hét múlva kezdődő újabb klímacsúcshoz, ahol valamit le kellene tenni az asztalra a 2012-ben lejáró kiotói egyezmény helyett. Az egyik legfontosabb cél, hogy a ma már a kibocsátás több mint feléért felelős fejlődő országok is vállaljanak csökkentést.

Elérte a 389 ppm-es szintet az üvegházhatásért elsősorban felelős szén-dioxid koncentrációja a Föld légkörében – jelentette be az ENSZ meteorológiai testülete, a Meteorológiai Világszervezet (WMO) hétfőn Genfben. Ez azt jelenti, hogy minden egymillió levegőrészecskéből 389 szén-dioxid (parts per million). Ekkora mennyiség még soha nem volt a légkörben az ipari forradalom kezdete, vagyis az 1750-es évek óta. Az adatok azt mutatják, hogy a 21. század első évtizedében már több üvegházgáz van a levegőben, mint amennyivel az ENSZ 2001-es klímatudományi jelentése a legrosszabb esetben számolt. A szennyezés fő oka a fosszilis energiahordozók, a szén, a kőolaj és a földgáz használata, a CO₂-t elnyelő erdők kiterjedésének csökkenése és a műtrágyázás. A WMO adatai szerint az utóbbi több mint kétszázötven év alatt összesen 39 százalékkal több szén-dioxid került a levegőbe, mint amennyi 1750 előtt, de a még inkább üvegházhatású metánból másfélszer annyi van most a légkörben, mint a 18. század elején (a növekmény 158 százalékos). A nevetőgázként ismert dinitrogén-oxidból 20 százalékkal van több most a levegőben, mint kétszázötven évvel ezelőtt.

Az ENSZ 2010-es, mexikói klímacsúcsán a világ országai azt irányozták elő, hogy az üvegházhatású gázok koncentrációja hosszú távon ne haladja meg a 450 ppm szintet. A klímatudomány jelenlegi álláspontja szerint így lehet elérni, hogy a Föld átlaghőmérséklete ne növekedjen 2 Celsius-foknál többel az iparosodás előtti hőmérséklethez képest, amivel el lehetne kerülni a globális klímaváltozás súlyosabb következményeit. A klímaügyi csúcstalálkozók sorozata november 28-án, a dél-afrikai Durbanben folytatódik. A diplomáciai esemény azért kiemelten fontos, mert 2012 végén lejár a kiotói egyezmény, amely a fejlett országok többségét arra kötelezi, hogy a 2008-2012-es időszakra átlagosan 5,2%-kal csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátását az 1990-es bázisévhez képest. Nem hivatalosan nyilatkozva a fejlett országok klímadiplomatái arról beszélnek, hogy új megállapodást legkorábban 2016-ra lehetne elérni, és ha ez sikerülne is, az új egyezmény 2020 előtt nem léphetne életbe – közölte névtelen diplomáciai forrásokra hivatkozva a Guardian című brit napilap.

Az Európai Unió, Japán, az Egyesült Államok és más fejlett országok döntéshozói egyetértenek a megegyezés elhalasztásában, és úgy tűnik, az ENSZ is elfogadja ezt – írja a Guardian (az összképhez tartozik, hogy az USA nem ratifikálta a kiotói egyezményt, tehát eleve kimaradt a kibocsátáscsökkentés e folyamatából). A fejlődő országok tárgyalóit viszont mindez felháborítja. A klímaváltozás által legfenyegetettebb szigetállamokat tömörítő szövetség máris közölte, hogy az új megállapodás elhalasztása “nemtörődöm és felelőtlen” döntés.

Nem biztos, hogy káros a halasztás

A klímakutatók között nincs teljes egyetértés abban, hogy a halasztás mennyire kockázatos. Fatih Birol közgazdász, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) munkatársa és kollégáinak számításai szerint, ha 2017-ig nem csökken globális mértékben az üvegházgázok kibocsátása, akkor biztosan több mint 2 Celsius-fokkal lesz nagyobb a Föld átlaghőmérséklete, mint amilyen az ipari forradalom előtt volt. Lord Stern, a klímaváltozás gazdaságtanának úttörő elemzője azt nyilatkozta a Guardiannek, hogy a 2020-as határidő túlságosan távoli, és veszélyezteti a klímát. Sir David King, az oxfordi egyetem vezető klímakutatója viszont azt mondta: nem csalódott a 2020-as dátum miatt, másfelől úgy látja, az egyes országok és vállalatok kibocsátáscsökkentése nemzetközi megállapodás hiányában is eredményes lesz.

Ha mindenki csak a nemzetközi jogilag kötelező megállapodásra figyel, az blokkolja a klímaváltozás kezelésével kapcsolatos tárgyalásokat – ezzel érvel Elliot Diringer, az amerikai Pew közvélemény-kutató korábbi klímakutatási intézetének ügyvezető igazgatója (a kutatóműhely jelenleg Center for Climate and Energy Solutions néven működik). Diringer erről szóló cikkét a Nature közölte. A kutató szerint a kiotói egyezménnyel kapcsolatos, tizenhat éven át húzódó tárgyalássorozat azt eredményezte, hogy a tárgyaló felek, másrészt a közvélemény is nemzetközi jogilag kötelező egyezményben látja a megoldást. Mivel ez nagyon nehezen teljesíthető, a tárgyalás rendszerint kudarccal zárul. A kutató szerint ezek az elvárások vezettek a koppenhágai klímacsúcs kudarcához is.

Irtják az esőerdőt Szumátrán – a WMO szerint az egyre csökkenő erdőfelület is hozzájárul az üvegházhatáshoz

Az már látható, hogy a fejlett országok nem hajlandók újabb egyoldalú CO₂-csökkentési célokat vállalni, viszont a fejlődő országok tárgyalóinak többsége pontosan ezzel az elvárással érkezik Durbanbe. A kutató szerint inkább a “kis lépések politikáját” kéne követni, vagyis az eddigi klímacsúcsokon elért részeredményekre kellene alapozni: például megtölteni tartalommal a 2010 decemberében, Cancúnban kötött egyezséget arról, hogy a fejlett országok az eddiginél sokkal több pénzt biztosítanak a fejlődőknek a klímakockázatok kezelésére, utóbbiak pedig cserébe sokkal átláthatóbbá, követhetőbbé teszik az ezzel kapcsolatos intézkedéseiket.

Átrajzolódott az üvegházgáztérkép

A kiotói egyezmény esetében hét évbe tellett, míg elegendő számú ország ratifikálta, így az 1995-től 1997-ig tárgyalt egyezmény végül 2005-ben lépett életbe. Időközben viszont (beleértve a 2005 utáni éveket is) átrendeződött az üvegházgáz-kibocsátás. A korábbi legnagyobb kibocsátó, az USA ugyan nem csatlakozott az egyezményhez, de mára Kína vette át a vezetést. A világ legnépesebb államára eleve nem vonatkozik az egyezmény, mert fejlődő országnak számít. Az üvegházgáz-kibocsátás 1997 óta negyedével nőtt. Ma már a fejlődők felelősek a kibocsátás 58 százalékáért, és ez az arány gyorsan nő – írja a Nature szerzője.

Ebben a körben Magyarország jeles tanulónak számít: 1990 óta napjainkig 36 százalékkal csökkent a magyar a szén-dioxid-kibocsátás. Az ország az Európai Unió rendszerén belül kereskedik a fel nem használt szén-dioxid-kibocsátási kvótákkal – ebből finanszírozzák például a napkollektorok felszerelésére kiírt pályázatot. “Jól halad a 2012-ig tartó mechanizmusból eredő kvóták értékesítése is” – mondta Olajos Péter, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium azóta felmentett helyettes államtitkára, aki október végén részt vett a durbani csúcsot előkészítő dél-afrikai tárgyalási fordulón. (Olajos a zöldgazdaság-fejlesztésért és klímapolitikáért felelt az NFM-ben.)

A “kiotói kísérlet” előfeltevése az volt, hogy az erős nemzetközi elkötelezettség, az egyezmény kötelező jellege meghatározza az egyes országok klímavédelmi intézkedéseit. Európában – mivel ott mindig is erős volt a klímaváltozás miatti aggodalom – ez jórészt bevált, másutt viszont nem annyira. Kanada például az egyezményben azt vállalta, hogy még az 1990-es szinthez képest is 6 százalékkal visszafogja a kibocsátást, ennek ellenére a kibocsátás 17-30 százalékkal nőtt (attól függően, hogy a területfelhasználás miatti kibocsátást hogyan számolják).

Másutt viszont vagy erős politikai akarattal, vagy az üzleti érdekek követésével sikerült csökkentéseket elérni. Az ausztrál kisebbségi kormány – a Zöld Párt is a tagja – az üvegházgáz-kibocsátást beárazó törvényt fogadott el. Brazília, Dél-Afrika és India döntéshozói hasonló szén-dioxid-piaci intézkedéseket fontolgatnak. Kína óriási léptekkel állítja át gazdaságát a szén felhasználásáról a tisztább energiatermelésre, és jelenleg itt készül a világ szélturbináinak és napelempaneleinek a fele. Dél-Korea a 2009-es, 38 milliárd dolláros amerikai fejlesztési támogatást energiahatékonyságra és a megújuló energiaforrások kiaknázására költötte. Mindebből az következik a Nature szerzője szerint, hogy a klímacsúcsok kapcsán “ki kell törni a hamis remények és a csalódás menetrendszerűen bekövetkező köréből”, mert sokoldalú egyezségek szükségesek a klímaváltozás kezelésére.