Modern rabszolgaság

07 Sze Modern rabszolgaság

Klasszikus értelemben véve a rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona. Fontos jellemző, hogy a szabadságtól való megfosztás fizikai vagy intézményesített erőszakkal történik, célja a gazdasági kizsákmányolás. Hivatalosan ma a rabszolgaság a világ minden országában megszűnt. Ennek ellenére sok ember él ilyen típusú függőségben.

Ókor
A Földközi-tenger térségében már az ókorban szélesen elterjedt a rabszolgaság a házimunkák, mezőgazdasági és alkalmanként a hadi szolgálat területén. A rabszolgákat a harcok során szerezték, illetve utóbb továbbadták őket, és rabszolgaállapotukat gyermekeik is örökölték. A kereskedelem fejlődésével sok helyen gyökeret vert az úgy nevezett „adósrabszolgaság” jogi intézménye – a hitelező rabszolgájává tette az adóst az adósság ledolgozásáig. Athénban az ilyen rabszolgaság elleni lázongások a szolóni alkotmányhoz vezettek. Szolón az alkotmány reformja során eltörölte az adósságokat és megtiltotta a rabszolgaságnak ezt a típusát.
A zsidóság egyedülálló módon úgy definiálta önmagát, hogy ők az a nép, amelyet Isten megszabadított az egyiptomi fogságból. Éppen ezért ennek a népnek a tagjai nem lehettek a korlátlan és tartós rabszolgaság állapotában. Ennek megfelelően az Ótestamentumban a rabszolgaság csak a nem zsidó környezetre terjedt ki: a más népből származókat a harc során rabságba ejtették; őket lehetett adni-venni, és munkára használni.
A római jogban a rabszolgák tárgyak voltak, amelyek felett a gazdájuk korlátlanul rendelkezhetett, és a háziállatok közé sorolták őket, így jogképesek sem voltak. Ám ennek ellenére nem lehetett egyszerű dolognak tekinteni, emberi mivoltát jogilag elismerték és ennek megfelelően a felettük való rendelkezést nem tulajdonjognak, hanem rabszolgatartói hatalomnak nevezték. Rabszolgasorba sokféle módon lehetett kerülni, ezek közül a leggyakoribb az adósrabszolgaság és a fogságba esés volt. Az adósságukat fizetni képtelen adósokat hitelezőik önhatalmúan elfogták és a főtisztviselő elé vitték, hogy ezt jóváhagyja számukra. Az adóst ilyenkor tárgyának tekintették csupán, így védekezésre sem nyílott joga.

Újkor
Az amerikai kontinens gyarmatosításával megújult az olcsó munkaerő iránti igény. A bennszülött lakosság nem volt erre képes, mert az európaiak által behurcolt betegségekre nagyon fogékonyak voltak. Másrészt az addigi életmódjuk sem tette őket alkalmassá a feudális termelési rendszerbe való hatékony beilleszkedésre. Kubában a bennszülött lakosságot teljesen kiirtották. A 16-17. században több mint 600 000 afrikai rabszolga élve került az amerikai spanyol gyarmatokra. A fogságba ejtett és a szállítás során meghalt rabszolgák száma ennél lényegesen magasabb volt, mivel a rabszolgavadászok kiválogatták és megölték a gyengének ítélt embereket, és sokan elhunytak a nyomorúságos úton a rabszolgahajókon is. A rabszolgaság leginkább az Egyesült Államok déli államaiból ismert, mivel ezek ide nagy számban importáltak Afrikából embereket mezőgazdasági munkaerő céljára. Ez több százezer afrikai életébe került. A rabszolgasággal együtt kialakult a fehérek rasszizmusa a fekete rabszolgákkal szemben. 1865. december 6-án az Egyesült Államok alkotmányának 13. kiegészítésének elfogadásával a rabszolgaságot eltörölték.

XX. század és napjaink
A rabszolgaság intézménye az évszázadok során folyamatosan átalakult, fejlődött, még azt is mondhatjuk, hogy kifinomult. Jó volna hinni, hogy mára, a XXI. század elejére nem csak a fogalom, de maga a gyakorlat is érvényét vesztette. A következőkben azonban látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nincs így, és ahhoz, hogy a modern rabszolgaság fogalmát és jellemzőit definiáljuk, nem kell Afrikába, Ázsia vagy latin-Amerika fejletlenebb országaiba menni. Sokszoros szálon vagyunk rabszolgák mi magunk, az úgynevezett európai civilizáció tagjai is. Hogy ezt átlássuk, egy kicsit megint vissza kell ugranunk az időben, és alaposabban tisztázni kell a rabszolgaság fogalmát. A lényege ugyanis nem elsősorban az ember, azaz egyének, vagy csoportok feletti hatalom gyakorlása, sokkal inkább az általuk képviselt munkaerő, általuk birtokolt, vagy megtermelt javak megszerzése. Kezdetben ezek egyéni szinten működtek, majd az államok és központi hatalmak létrejöttével ezek állami szintre emelkedtek. A XIX. század végétől, a XX. századtól pedig kialakult az érdekcsoportok, azaz bankok és vállalatok szintje, amely az egyének és állami érdekek felett áll.

Az első szint tehát az egyének szintje volt, az ókorban. Ezt követte az állami szint a középkor végén, amikor az európai hatalmak legtöbbje komoly erőket – főleg flottákat és fegyvereseket állított hadrendbe a világ leigázására. Ebben élen járt a brit, a francia, a spanyol, a portugál, a holland királyság. Az egész világ, azaz Amerika, Afrika, Ausztrália és Ázsia jelentős részének emberállománya, nyersanyagai, minden földi és föld alatti java a fentebb említett országokat szolgálta. A történelemkönyvekből mindannyian ismerjük Amerika felfedezését, Dél-Amerika spanyolok és portugálok általi meghódítását, a brit és holland hajósok ázsiai viselt dolgait, Afrika kizsákmányolását. Ezek az úgynevezett európai civilizált országok gyakorlatilag leigázták, rosszabb esetben lemészárolták az őslakosokat, majd végigfosztogatták és rabolták az egész világot. A mai világ vezető gazdaságainak jó része – Nagy Britannia, Franciaország, Hollandia a múltban összeharácsolt dolgoknak köszönheti ezt a kitűnő pozíciót.
Az állami fosztogatás és gyarmatosítás nem állt meg a XVIII-XIX. században. A XX. század elején újabb országok csatlakoztak állami szinten a rabláshoz. Így már Németország, Olaszország, de még Dánia és Belgium is ki akarta venni a maga nem jogos, de saját maga által feltételezett jussát a nagy csuporból, amit úgy is hívhatunk összefoglalóan, hogy a Föld erőforrásai.
A történelmet mindig a győztesek írják, ezért lett gonosz a német és a szovjet birodalom is – mert ők voltak a vesztesek a fegyverekkel és elsősorban pénzeszközökkel vívott háborúban.
A XX. században az egykor gyarmatként debütáló Amerikai Egyesült Államok is bekapcsolódott ebbe a történetbe, és ahogyan a mondás is tartja, miszerint az egykori elnyomott segédből lesz a legjobb mester, ez az USA-ra is igaz – az egykoron a függetlenségéért harcoló gyarmat lett a legnagyobb gyarmatosító. Igaz, gyarmatként is az európai hódítok alapította államaként harcolt, mert addigra az őslakosokat vagy rezervátumokba kényszerítették, vagy nemes egyszerűséggel lemészárolták. Az újonnan kialakult Amerikai Egyesült Államok sem lett tehát más, mint Anglia, Franciaország és egyéb zsarnokállamok összegyúrt egyvelege, akik jól megtanulták az évszázadok alatt szerzett tapasztalatokból a leckét.
Tény, hogy a gyarmati kizsákmányolás is fejlődött. Az egyes országok szerepe már leértékelődött, hiszen kialakultak a bankrendszerek, multinacionális nagyvállalatok – ehhez nem kellet több, mint néhány évtizednyi idő. Ezek a rendszerek olyannyira sikeresek lettek, hogy kinőtték az állami kereteket, és ezáltal az állami szabályokat is. Sőt, olyannyira megerősödtek, hogy már föléjük is nőttek.
Rabszolgákra tehát már nem az egyéneknek, nem az államoknak, hanem a multinacionális bank és vállalati rendszereknek van szükségük. És ezek a rendszerek immár maguk alá rendelik az egyéneket és az államokat is. Természetesen a rabszolgaság teljesen új formát öltött.
Az I. és II. világháború kezdete óta a világban zajló háborúkat egymással csak látszólag vívják országok. Valójában minden egyes háború mögött a bankok és a multinacionális cégek, érdekcsoportok állnak. Kevesen tudják ugyanis, hogy például a II. világháború szemben álló feleit is ugyanazok a bankok pénzelték. Ugyanazon bankok pénzeiből gyártottak fegyvereket Németországban és az Egyesült Államokban, Nagy-Brittaniában, Olaszországban és a Szovjetunióban is. Csakhogy ezt nem nagyon lehet lenyomni az emberek torkán, éppen ezért kellenek magasztos eszmék, amelyek mögé fel lehet sorakoztatni az embereket – egymással szemben. Ilyen eszmék a fasizmus, a kommunizmus, a demokrácia, a hazaszeretet, és a többi… Ami a legjobban passzol az adott ország aktuális hangulatához. Mindegy – a lényeg, hogy a fegyverekkel egymást gyilkolják, mert a háború ugyan borzasztó dolog, ám ne feledjük, hogy elsősorban nagyon jó üzlet – főleg, ha mások halnak meg azok helyett, akiknek ez az érdekeit szolgálja.
Csak egy közbevetés: mindenfajta antiszemitizmus nélkül jegyzem meg: a második világégés 20 millió áldozatából előszeretettel emelik ki azt a 6 millió zsidót, aki sajnálatos módon elpusztult. De azt a tényt elfelejtik megemlíteni, hogy a pénzvilág irányítása már akkor is főképp a zsidó bankárok kezében volt, és ezek a bankárok pénzelték a frontvonalak mindkét oldalának fegyver-ellátását. Vagyis lehet a hitleri Németországot hibáztatni mindenért, de a fő okok akkor is a gazdasági tényezők voltak, és azok alakításáért mindenképpen a bankárok voltak a felelősek. Egyszóval: közvetett módon a zsidó bankároknak köszönhető a zsidó holocaust. Is.

Elemezhetnénk még hosszasan a történelmi és gazdasági tényeket, de szorítkozzunk inkább a modern rabszolgaság fogalmára.
Eljutottunk oda, hogy az állami kizsákmányolás világ szinten már nem szalonképes, vagyis erősebb országok nem mehetnek flottáikkal és haderejükkel leigázni gyengébb országokat, hogy elvegyék a nyersanyagaikat és klasszikus értelemben vett módon rabszolgasorsra ítéljék lakóikat. Erre már nincs is szükség. A puskák és ágyúk helyett ma már a pénz az igazi eszköz arra, hogy mindezt meg lehessen tenni. A világ úgynevezett fejlettebb társadalmaiban ma már látszólag demokrácia van. Csak azért látszólag, mert ugyan szabadon meg lehet választani bárkit képviselőnek, miniszternek, vagy elnöknek, ám egyrészt a pénzvilág patronáltjai közül lehet elsősorban választani – hiszen a nagy választási kampányokat mégiscsak pénzemberek finanszírozzák – , másrészt, ha valaki mégsem az ő érdekkörükből kerül ki, akkor őt előbb utóbb vagy megvásárolják, vagy ellehetetlenítik, vagy rosszabb esetben félreteszik az útból. Lásd többek között Kennedy elnököt.
Tehát demokrácia és szabad választások ide vagy oda, a tény tény marad: a pénzvilág irányít. A világ ma is két pólusú, de már nem huszadik századi értelemben, vagyis nem kelet és nyugat áll szemben egymással, hanem vannak gazdagok és szegények, durvábban fogalmazva: uralkodók és rabszolgák. A határok néhol összemosódnak, a két véglet természetesen élesen elkülönül, de középen csak egy szürke massza van. Ott csak viszonyítás kérdése, ki az, aki szegénynek és ki az, aki gazdagnak mondhatja magát. A háborúk, a gazdasági válságok, a demokratikus választások, szavazások, a média, a forradalmak, a terrorizmus, mind-mind csak színházi kellékek ehhez a jól kitalált, és briliáns módon felépített műsorhoz, amelynek életünk során részesei vagyunk egytől egyig mind. Ezek csupán hatásos eszközök ahhoz, hogy fenn lehessen tartani az egész rendszert. Mindezeket azok teremtik meg, akiknek érdekükben áll, hogy létezzenek.
Vegyük csak példának okáért a terrorizmust: kiknek van hasznuk belőle? Mindannyian tudjuk – és feltehetően az állítólagos, vagy valódi terroristák is tudják –, hogy efféle erőszakkal komoly célt elérni úgysem lehet. Az erőszakos cselekmények, amelyek során ártatlanok halnak meg, nem fognak szimpátiát kiváltani azok irányában, akik ezt elkövetik – vagy akik állítólag elkövetik. És szimpátia nélkül eredményt sem lehet elérni, vagyis nem hogy nem használ, de általában az ügynek egyenesen árt ez a fajta ténykedés.
Ha a világot terrorista szempontból értékeljük, akkor háromféle szereplője van a történetnek: van a nagy többség, akik általában elszenvedői ezeknek a cselekményeknek – nevezzük őket átlagembereknek. Vannak a létező vagy állítólagos terroristák, akik a nagy többség ellen elkövetett merényletekkel akarják befolyásolni a harmadik csoportot, a világ irányítóit, vagyis a politikusokat, katonákat, gazdasági irányítókat – nevezzük őket hatalomnak.
Tehát a terrorista átlagembert gyilkol, hogy ezzel zsarolja a hatalmat. De ahogy az imént említettük, ez úgyis hatástalan, sőt, rosszabbat tesz vele. Akkor mégis, kinek az érdeke, hogy ez az állapot fennmaradjon? A terroristáknak egyértelműen nem. Az átlagembereknek sem, hiszen az egésznek ők isszák a levét. A hatalomnak? Bizony, sajnos ez a hatalom érdeke. A hatalomnak ugyanis mindig kell valamilyen ellenségkép, amit felmutathat az átlagember felé, hogy lám: itt vannak a gonosz terroristák, akiktől nekünk kell megvédenünk titeket. És mi megvédünk, de ehhez jobban kell ellenőriznünk titeket, több fegyverre, több katonára van szükség, és háborúkat kell indítanunk a világ minden szegletében.
Természetesen a cél nem az úgynevezett terrorizmus felszámolása, hiszen akkor megint kreálni kellene valamilyen ellenséget, akitől megint meg kell védeni mindenkit. Anno a világon voltak az úgynevezett szabad demokráciák és a diktatúrák (USA és Szovjetunió). Akkor még lehetett riogatni az oroszokkal. Amikor az az ellenség megszűnt, kellett egy újat kreálni.
Felvetődik tehát a kérdés, hogy ha a hatalom érdeke, hogy legyenek terroristák, akkor vajon nem ő hozza-e létre? Mert hogy fenntartja, az kétségtelen, hiszen látjuk nap mint nap a tévében. A hatalomé a pénz, amely még több pénzt akar, az övé az összes hadsereg, a média – az irányítás. Ez nem összeesküvés-elmélet, ez tény.
Terrorizmus nélkül nem lehetne sakkban tartani az átlagembereket, nem lehetne még nagyobb hatalomra szert tenni felettük. Lehetne tovább ragozni és elemezni a témát, de nem érdemes – a lényeg így is napnál világosabban látszik.

A régi klasszikus időkben el lehetett hurcolni embereket Afrikából, vagy be lehetett gyűjteni bennszülötteket Dél-Amerikából, Ázsiából – gyakorlatilag bárhonnan. Az európai ember, az európai katona technikailag fejlettebb volt, saját érdekében könnyedén leigázhatta a nála gyengébbeket. Az így elrabolt embereket aztán láncra verte, adta-vette, mint valami árut, etette-itatta és dolgoztatta a bányáiban, az ültetvényeken – vagy bárhol. Ez szolgálta a gazdasági érdekeket, a kényelmet. A függőséget az erőszakos hatalomgyakorlás, és a fizikai láncok jelentették. A jog pedig évszázadokon át engedte ezt. Ilyen volt a társadalom.
Aki erre az erőforrásra építette fel a világát és saját jólétét – legyen az család, város, vagy ország – folyamatosan gondoskodnia kellett arról, hogy mindig legyen elegendő rabszolga, azoknak legyen fedél a fejük felett, legyen mit enniük, legyenek egészségesek, és a többi és a többi… Az így élő rabszolgáknak nem volt szabadságuk, és a létbiztonságuk is ingatag pengeélen táncolt. Az akkori rabszolgák szabadok akartak lenni, és lám, meg is kapták a szabadságukat, hiszen ma már a világ minden országában tilos klasszikus értelemben vett rabszolgákat tartani.
Nem tilos azonban önkéntes rabszolgaságba vonzani senkit, aki a világrend jelenlegi játékszabályai szerint hajlandó önként és dalolva belesétálni ebbe a csapdába. Az ok tulajdonképpen mindegy: gazdasági kényszer, egy jobb élet reménye, választási lehetőség hiánya…
Két pólusú világról beszélünk, ahol az egyik, szűk, de nagyhatalmú pólust a világ feletti hatalom birtokosai alkotják – bankárok, multinacionális vállalatok, érdekcsoportok képviselői. A másik réteget pedig azok, akik nem születnek bele ebbe a pikszisbe, és a nincstelenek, vagy majdnem nincstelenek nagy – és egyre növekvő – létszámát alkotják.
Mert mindannyian tudjuk, hogy ebben a rendszerben, aki gazdag, az gazdag akar maradni, és ebből kifolyólag érdeke, hogy fenntartsa, működtesse azt a világrendet, amely ezt az állapotot megőrzi számára. 7 milliárd ember él ezen a bolygón, de a világ javainak 96 százalékát mindössze 3-4 százalék birtokolja, vagyis a maradék kevéskén osztozik több, mint hat és fél milliárd ember. Az aránytalanság óriási, ám mivel a 3-4 százalék irányít, és nekik nem is érdekük ezen nagymértékben változtatni, meg kellett találni a megfelelő eszközöket, hogy ez az állapot így is maradjon.
A történelemből tudjuk, hogy városok, birodalmak, országok felvirágzása köszönhető a rabszolgaság különböző formáinak, így ahhoz, hogy ez a virágzás – immáron elsősorban multibirodalmak, bankrendszerek és cégek számára is fenntartható legyen, meg kellett teremteni a rabszolgaság modern korra kompatibilis feltételeit.
Ma nem lehet fizikailag láncra verve elhurcolni embereket, de erre nincs is szükség. Részben, mert az ipar technológiailag odáig fejlődött, hogy lassan már nincs is szükség emberi munkaerőre, másrészt, amely munkaerőre mégis szükség van, az úgyis boldogan és dalolva veti alá magát a modern rabszolgaságnak, és jussáért cserébe szolgálja éppen aktuális urait. A világon ez mindenhol változó: Afrikában, Ázsiában a közel-kelet arab államaiban, ahol sok a nyersanyag, és az európai és amerikai multik igazán nem szeretnék, hogy az ott élő emberek maguk rendelkezzenek felettük, különböző módszerekkel lehet elkerülni, hogy ez megtörténjen. Van, ahol fenn kell tartani a destabilizációt, vagyis hasznos, ha a törzsek, csoportok egymást irtják, és hol ez, hol az van hatalmon. Megegyezni a háttérben minden oldallal meg lehet, fegyvereket ide is, oda is el lehet adni – az is jó üzlet. Afrikában a 10 éves gyerekek géppisztolyokkal járkálnak, de azokat a géppisztolyokat nem Afrikában, hanem bizony Európában és Amerikában, esetleg Kínában gyártották.
A destabilizáció fenntartása mellett másik eszköz, ha olyan erőt támogat a tőke, aki az ő érdekeit szolgálja. Azt segíti hatalomba, és segít abban is, hogy a hatalomban maradjon. Hogy ezt a hatalmat demokratikus eszközökkel, vagy erőszakos diktátorként tartja fenn, édes mindegy. A lényeg, hogy rend legyen, és az érdekek ne csorbuljanak.
Olyan ez, mint egy bonyolult gépezet alkatrészei. A hozzáértő szakember megnézi mindig, hova melyik csavar illik. És azt a csavart teszi oda.
A jó mester pedig mindig figyeli a gépezetét, ahol kell, beavatkozik egy csavarhúzóval, egy kalapáccsal, alkatrész-cserével…
A jó mester, mindig egy lépéssel a gépezet előtt jár, tudja, mi fog elkopni, hol kell kicsit olajozni, hol kell ezt-azt megtenni.
A jó mester a világ rendszerében olykor megbuktat egy diktátort, hatalomra segít egy másikat. Esetleg látszólagos demokráciát hirdet, a szabadság jelszavával tönkre bombáz egy országot, hogy aztán egyrészt jó pénzeket kaszálhasson az újjáépítésből, majd abból, hogy ott működteti a gazdaság stratégiai ágazatait, saját vállalatokat hoz létre kizárólagossággal. Így lehet övé az energia-szektor, élelmiszer ellátás, termőföldek, víz, és a többi és a többi…
Ezekben az országokban az emberek nagy hányada szegénységben él, és csak egy szűkebb rétegnek adatik meg, hogy mindene meglegyen. A szegény rétegek pedig bármit elkövetnek, hogy egy kicsit jobb legyen nekik. Éhbérért hajlandók napi 16 órát görnyedni üzemekben, gyárakban, ahol fillérekért dolgoztatják őket szinte már gyerekkoruk óta. Mert a piac ilyen: olcsó munkaerő kell, és nagy profit. Így az emberek – más választásuk nem lévén – önként és dalolva vonulnak rabszolgaságba. Nem kell őket megláncolni, úgysem szöknek el. Nem kell őket eltartani, fedelet biztosítani nekik, etetni őket – ezt oldják meg maguk, ahogyan tudják. Ha nem hajlandók rá, úgyis lép a helyükbe száz meg száz, ezer meg ezer másik. Önként és dalolva. Csakhogy egy picivel jobb legyen neki, öt perccel túlélje a másikat.
A legbriliánsabb példa mégis az úgynevezett fejlett nyugati társadalom. Európa és az Egyesült Államok, ahol az emberek így vagy úgy, de elértek egy bizonyos életszínvonalat. Elhúzták előttük a mézesmadzagot, szeretnének még többet, még jobbat – vagy ha nem is törekednek annyira felfelé, legalább nem szeretnék lejjebb adni.
Természetesen a két kontinensen is vannak árnyalatok. Van, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy nyaranta ne egzotikus szigeteken töltsön két hetet, vagy hogy 2-3 évente ne tudja lecserélni az autóját egy újra. Van, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy lemondjon a tíz éves autójáról, van aki elképzelhetetlennek tartja, hogy ne folyjék meleg víz a falból. Van, aki elképzelhetetlennek tartja, hogy naponta ne nézzen százféle tévécsatornát órákon keresztül. Kinek mi az igénye. A lényeg, hogy mindezért az emberek szinte bármire hajlandók. És aki bármire hajlandó, annak a feje fölött gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak. Már a rómaiak is tudták, hogy mi kell a népnek: kenyér és cirkusz. Így a hatalom arra mindig ügyel, hogy ha egyre kevesebb is, és egyre szárazabb is, de a kenyér valahogy meglegyen. Cirkuszból pedig jut bőven, ma már minden háztartásban van tévé, amelyen 100 csatornán át ömlik a tudat elleni kábítószer, a médiák által felépített agytompító műsor-zuhatag. Az emberek többsége pedig tátott szájjal figyeli ezt a mesevilágot, és már észre sem veszi, hogy úgy összezavarták, hogy nem hogy nem tudja, de már nem is érdekli a valódi valóság.

A kormányok kivetik a sokadik adót, természetesen bizonyítva, hogy erre csak azért van szükség, mert mindenki érdeke, és kíméletlenül be is hajtják azokat mindenki nevében. A bankok elhitetik velünk, hogy nekünk több pénzre van szükségünk ahhoz, hogy még boldogabbak legyünk azáltal, hogy szebb autónk, nagyobb házunk és laposabb színes tévénk lesz. Észre sem vesszük, de önként sétálunk bele ebbe a modern rabszolgaságba, mert újraválasztjuk azokat a politikusokat, akik eddig is lehúztak már száz bőrt rólunk, mindegy, hogy épp melyik oldal, melyik színére voksolunk. Önként fizetjük meg a bankok hiper-nyereségeit, mert olyan pénzeket kreáltak nekünk, amely sosem volt az övék, ezáltal sosem rendelkeztek velük.
A jól felépített hatalom, amelybe beletartoznak a látszólag értünk egymással acsarkodó, ám a háttérben kokettáló politikusok, beletartoznak a háttérben tenyerüket dörzsölgető, profitjukat számláló multi cégek és bankok, az agyunkat, álmainkat, lelkünket csapdába ejtő, céltudatosan megkreált reklámkampányok és műsorok a híradóktól a szappanoperákon át a valóság-show-kig. És beletartoznak a rendszert kiszolgáló erőszak-szervezetek a parkoló-ellenőröktől a rendőrökön át az adóhatóságokig… Egyszóval a jól felépített rendszer pontosan tudja, hogyan tartsa kordában a tömeget a hatalom érdekeinek maximális szem előtt tartásával.

Ezek után pedig el sem tudjuk már igazából dönteni, hogy kinek a rabszolgái vagyunk leginkább: a rendszeré, vagy önmagunké. A nagy többség nem is ismer más lehetőséget, mert a rendszer elhiteti vele, hogy ez a világ minden világ legjobbika. Aki pedig elkezd egy kicsit másképpen gondolkodni, vagy megpróbál megszabadulni a láncoktól, a rendszer kíméletlenül lecsap rá és így vagy úgy, de szankcionálja.

Elhisszük, hogy van terrorizmus, hiszen láttuk, hogy ledőlt a két torony, és a tévében az elnök is mondta, és mindig mondanak ilyeneket mindenhol.
Elhisszük, hogy gazdasági válság van, mert tényleg nehezebb lett az életünk, és a tévében is megerősítik ezt nekünk.
Elhisszük a választások előtt a politikusainknak, amit ígérnek, mert azt mondják, amit hallani szeretnénk. Nem baj, hogy utána nem azt teszik, amit ígértek, majd a következő választásokon megint elhisszük valakiknek az ígéretét.

Szívesen vagyunk rabszolgák. Nem baj, ha megmondják, mit kell tennünk, nem baj, ha rendelkeznek felettünk, nem baj, ha egy kicsit fáj… Csak ne fájjon nagyon, csak legyen mit enni, csak ki tudjuk fizetni a csekkeket, csak nevethessünk néhány nagyot a tévéműsoron – a többi nem számít. Csak legyen egy kicsike illúziónk, hogy holnap majd jobb lesz – mert ezt mindig megígérik… És elhisszük, mert ezt akarjuk elhinni. Közben pedig szép lassan leperegnek felettünk az évtizedek…

„Senki sem reménytelenebbül rabszolga, mint aki tévesen hiszi, hogy szabad.”