23 nov Hogyan lett a dollár “aranyfedezete” a kőolaj?
Érdemes közelebbről megismerkedni a kőolaj-árrobbanás – pontosabban árrobbantás – előzményeivel. „1913-ban egy magánkézben lévô bankkartellnek, a Federal Reserve Systemnek (FED) sikerült megszerezni a maga számára az Egyesült Államokban a pénzkibocsátás és a kamatszabályozás felségjogait. Ez a nemzetközi pénzügyi oligarchia vezetô csoportja számára lehetôvé tette, hogy a pénzforgalom és a kamatszint manipulálásával ellenôrzése alá vonja a hatalmas ország termelô gazdaságát.
A FED által kibocsátott tartozáselismerô nyilatkozat, a dolláreleinte részben
aranyra beváltható bankjegy volt. Ám a nagyarányú fedezetlen
pénzkibocsátás, a reálgazdaság hanyatlása, az infláció, a spekulációs
pénzpiac kifejlôdése fokozatosan aláásta a világpénz és tartalékvaluta
szerepét is betöltôdollár értékét. Ez vezetett oda, hogy Nixon elnök
1971. augusztus 15-én a dolláraranyra való beválthatóságának a
megszüntetésére kényszerült. Ezzel a dollár100 százalékosan fedezet
nélküli papírpénzzé alakult.”
„A Bilderberg Csoport és a kőolaj árának felrobbantása
Érdemes közelebbről megismerkedni a kőolaj-árrobbanás –
pontosabban árrobbantás – előzményeivel. Csak 1973 októberében vált
világossá, hogy a globális főhatalmat gyakorló nemzetközi pénzügyi
közösség milyen célokat követett, amikor azt ajánlotta Nixon amerikai
elnöknek, hogy szüntesse meg adollár és az arany kapcsolatát, azaz
a dollár legyen a Federal Reserve elnevezésű magánkartell által
kibocsátott teljesen fedezetlen papírpénz. Az aranyalap megszüntetése
a City of London-ban és a New york-i Wall Streeten működő pénzügyi
központok alaposan átgondolt, közös stratégiai lépése volt. Nixon
döntését követően a nemzetközi pénzügyi közösség szakértői olyan
terven dolgoztak, amely a fedezetlen papírpénzzé vált dollárt, mint
világpénzt, ismét megszilárdítja. A dollárnak a II. Világháborút követő
első igazán nagy meggyengülése felforrósította a hangulatot. 1973.
májusában a világ pénzügyi és politikai vezetőiből álló csoport – 84
tekintélyes személyiség – találkozóra gyűlt össze egy Stockholm
közelében lévő kis szigeten, amelyet Saltsjöbaden-nek hívnak. Ez a
sziget a híres svéd bankárdinasztia, a Wallenberg család tulajdona.
Részt vett a tanácskozáson a Bernhard herceg által irányított
Bilderberg Csoport. Az egyik amerikai küldött ismertette azt a
forgatókönyvet, amelynek értelmében az OPEC, vagyis a Kőolaj
Exportáló Országok Szervezete, majd a négyszeresére fogja emelni a
kőolaj árát. A Bilderberg Csoport saltsjöbaden-i tanácskozását nem
azért hívták össze, hogy ezt a 400%-os áremelés megakadályozzák.
Ellenkezőleg, a résztvevő tekintélyes politikusok és pénzemberek a
kőolaj-áremelés által kiváltott sokk következményeire készültek fel.
Megvitatták azt a tervet, hogy a várható hatalmas mennyiségű
olajdollárt miként lehet a legcélszerűbb módon fogadni és befektetni.
Henry Kissinger, aki ebben az időben az amerikai elnök
nemzetbiztonsági tanácsadója volt, előadásában a “Petrodollar-
Recycling”, azaz a felemelt olajárból befolyódollár milliárdok
visszaáramoltatásáról beszélt.
A résztvevők között ott volt Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield
olajvállalat egyik vezetője; Lord Greenhill, a British Petroleum
felügyelőbizottságának elnöke; Sir Erich Roll, a S.G. Warburg
bankház egyik vezetője, az EURO-kötvények egyik megalkotója; ott
volt továbbá George Ball, a Lehman Brothers beruházási bankház
képviseletében. Jelen volt David Rockefeller, a New york-i Chase
Manhattan Bank vezetője; valamint Zbigniew Brzezinski, aki később
Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója lett, de már ekkor ő állt a
megszerveződött Trilateriális Bizottság élén. Olaszországot Gianni
Agnelli, Németországot pedig Otto Wolf von Amerongen képviselte.
Amerikai részről azonban Kissinger játszotta a főszerepet. 1973.
májusában Saltsjöbaden-ben a Bilderberg Csoport óriási csapást mért
az értékelőállító reálgazdaságra, és a gazdasági növekedésre. A legfőbb
cél az volt, hogy a pénzrendszert a magántulajdonaként irányító
nemzetközi pénzügyi közösség hatalmi elsőségét megszilárdítsa, mert
ennek a hatalmát megingatta a dollár 100%-os fedezetlen papírpénzzé
való átalakítása. A nemesfém fedezet megszüntetése lehetővé tette a
FED tulajdonosai számára a dollár korlátlan mennyiségben történő
előállítását, s így kedvezett a nemzetközi pénzpiacokon folyó
spekulációs tranzakcióknak, ugyanakkor azzal a hátránnyal járt, hogy
meggyengült a dollár, mint világvaluta.
Ezért a nemzetközi pénzügyi közösség olyan tervet dolgozott ki, amely
nemcsak biztosítja a dollár feletti ellenőrzését, de egyben szavatolja azt
is, hogy változatlanul ez a fedezetlen papírpénz legyen az elsőrendű
világvaluta. E célból nyúltak az “olajfegyverhez”. Tervük mai szemmel
nézve igen egyszerű volt. Egy globális olajembargónak világszinten
drasztikusan csökkentenie kell a kőolajellátást. A hiány következtében
a kőolaj világpiaci ára drámaian emelkedni fog. Mivel az amerikai
olajvállalatok 1945 óta szilárdan kezükben tartották a világpiacot,
ezért az volt a gyakorlat, hogy a kőolajért a nemzetközi
kereskedelemben csak dollárral lehetett fizetni. Ha a kőolaj ára a
négyszeresére emelkedik, akkor ez rendkívül meg fogja növelni
a dollár, mint világpénz utáni keresletet. A nagyarányú kereslet viszont
meg fogja szilárdítani ennek a megingott – fedezetlen papírpénzé vált –
valutának az értékét. Miután pedig a dollár előállítása nem függ a
fedezetül rendelkezésre álló arany mennyiségétől, ezért azok, akik a
Federal Reserve System-et a saját tulajdonukként birtokolják,
korlátlan mennyiségben tudnak dollárt előállítani s most már
globálisan forgalomba hozni.
A világtörténelemben eddig még soha nem fordult elő, hogy emberek
egy szűk csoportja ilyen mélyrehatóan avatkozhatott be a
világgazdaságba és az emberiség egészének az életébe. A londoni és
New York-i központú nemzetközi pénzügyi közösség most megtehette,
hogy saját gazdasága és hatalma megszilárdítása érdekében bevesse az
olajfegyvert. A Bilderberg Csoport 1973. májusában meghozott
döntésének a végrehajtásáért nagyrészt Kissinger volt a felelős, aki
azért, hogy feladatát hatékonyabban tudja elvégezni – a háttérhatalom
akaratából – 1973 szeptemberében az Egyesült Államok
külügyminisztere lett. Ekkor egyszemélyben látta el a nemzetbiztonsági
főtanácsadó és a külügyminiszter tisztségét. 1973. október 6-án, amikor
Izraelben a Yom-Kippur-t, az Engesztelés Napját ünnepelték,
egyiptomi és szíriai támadás indult a zsidó állam ellen. Az állandóan
bíráló tömegtájékoztatási médiumok arról tájékoztattak, hogy ez az
ún. Yom-Kippur háború számos szerencsétlen hiba és téves számítás
következménye volt, illetve azért robbant ki, mert egyes arab országok
katonailag összeesküdtek Izrael ellen. Az októberi háborúhoz vezető
események azonban a Londonban, New Yorkban és Washingtonban
kidolgozott, Saltsjöbaden-ben pedig jóváhagyott stratégiára vezethetők
vissza. Fontos szerepet játszottak azok a titkos diplomáciai műveletek,
amelyeknek a szálait Henry Kissinger tartotta kézben.
Kissinger különlegesen meghitt viszonyt tartott fenn Izrael
washingtoni nagykövetével Schimca Dinitz-cel, akinek döntő befolyása
volt az izraeli külpolitikára. De Kissinger az egyiptomi és a szíriai
kormánnyal is szoros kapcsolatban állt. Az amerikai külügyminiszter
és nemzetbiztonsági tanácsadó fő módszere ebben az időben az ún.
“inga-diplomácia” volt. S ezzel elérte, hogy a másik részéről érkező
válaszokat mindkét oldalon a megfelelő módon értékeljék és
magyarázzák. Így Kissingernek sikerült elérnie, hogy a saltsjöbaden-i
döntést átültesse a gyakorlatba, kitörjön a háború, s nyomában életbe
léptessék a Bilderberg Csoport által elhatározott olajembargót.
Nemzetbiztonsági tanácsadóként Kissinger rendszeresen megkapta az
amerikai titkosszolgálatok jelentéseit a szembenálló felek
mozgósításairól, valamint a támadó erők felvonulásáról. Kissinger
hozzájutott ezekhez az információkhoz az arab kormányzati
forrásokból is. Az arab kormányok figyelmeztetni akarták az Egyesült
Államokat a növekvő háborús veszélyre. Hogy a Fehér Házba befutott
értesülésekből végül is mit továbbítottak Tel-Aviv-ba, vagy az arab
kormányokhoz, azt egyedül Kissinger döntötte el, aki ebben az időben
a titkosszolgálatok felett is gyakorolta a teljhatalmú ellenőrzést.
Kissinger “inga-diplomáciájának” forgatókönyvét Washingtonban
írták, s ez pontosan követte azt az irányvonalat, amit viszont alig hat
hónappal korábban a saltsjöbaden-i Bilderberg tanácskozáson
fektettek le. Az olajembargóért természetesen az olajtermelő arab
országoké lett a felelősség, a benzinhiányért és a drágulásért “a gonosz
arab sejkeknek” kellett vállalniuk a nép haragját. A szálakat a
háttérből húzogatók rejtve maradtak ezúttal is, és a politikai élet
látható világában eljátszották a megkárosítottak szerepét.
Az olajár-emelkedés fokozatosan ment végbe. Az olajembargó
következtében először 70%-kal emelkedett a nyersolaj ára, de a
következő menetben már elérte az áremelkedés a 400%-os szintet,
vagyis pontosan azt a négyszeres világpiaci árat, amit a Bilderberg
Csoport Saltsjöbaden-ben elhatározott. Hogy miért éppen
négyszeresére kellett az olajárat fölemelni, annak egyik oka az volt,
hogy az angol-amerikai olajmultik több százmillió dollárt fektettek be
az északi-tengeri olaj kitermelésébe, s ez a vállalkozásuk
veszteséges lett volna, ha az olajár megmarad a korábbi szinten vagy
nem emelkedik a négyszeresére. 1973. október 16-án az OPEC
országok bécsi találkozóján a hordónkénti olajár 3dollár 1 centről
5 dollár 15 centre emelkedett. Ugyanezen a napon bejelentették az
olajembargót az Egyesült Államokkal és Hollandiával szemben.
Hollandia azért játszott kulcsszerepet, mert ennek az országnak a
kikötőin keresztül érkezett az olaj az európai kontinensre. Az embargó
bejelentésére ürügyül azt hozták fel, hogy ez a két ország a Yom-
Kippur háborúban Izraelt támogatta. Másnap Szaúd-Arábia, Kuvait,
Irak, Líbia, Abu-Dhabi, Katar és Algéria elhatározta, hogy termelését
a szeptemberi szinthez képest további 5%-kal csökkenti. Minden soron
következő hónapban további 5%-kal kívánták mérsékelni a
kitermelést, egészen addig az időpontig, amíg Izrael nem vonul vissza
valamennyi 1967-ben megszállt arab területről. Ebben a kritikus
időben kezdett kibontakozni a Watergate-botrány, amely megbénította
Nixon elnököt, s így gyakorlatilag a Fehér Ház és a kormány irányítása
átkerült Kissinger hatáskörébe. Miközben tehát a saltsjöbaden-i
döntést pontról pontra végrehajtották, a világ legfontosabb
hatalmának élén ténylegesen az a Kissinger állt, aki a Bilderberg
Csoport tagjaként előterjesztette a petrodollár milliárdok befektetésére
vonatkozó elképzeléseket.”
„A nemzetközi pénzügyi közösség azt is elérte, hogy más valutáért,
azaz német márkáért, francia frankért, japán jenért ne lehessen
kőolajat vásárolni, hanem kizárólag a tulajdonában lévő Federal
Reserve System által előállított fedezetlen papírpénzért, a FEDdollárért.
A Federal Reserve, amely az Egyesült Államok központi
bankjának szerepét látja el 100%-ig magántulajdonban áll, s 8
magánbank kartelljének tekinthető. Már utaltunk rá: ez a
nagyhatalmú magánkartell az aranyalap megszűntetésével ahhoz a
lehetőséghez jutott, hogy korlátlan mennyiségben állítson elő olyan
pénzt, FED-dollárt, amely egyben a legfontosabb deviza is. Amikor a
petrodollárok milliárdjai kezdtek befolyni a nemzetközi pénzoligarchia
bankjaiba, a sürgető feladat ezeknek a pénzeknek a kihelyezése volt.
Ezért ebben az időszakban – 1973 és 1979 között – rendkívül könnyű
volt viszonylag alacsony kamatozású – 5-6%-os kamattal –
dollárhitelekhez jutni. Amikor a pénzoligarchia sikeresen
végrehajtotta fedezetlen dollárjának “olajalapra” helyezését és kölcsön
formájában való szétterítését, akkor a kamatláb felemelése került
napirendre. Először 1979 nyarán a nemzetközi pénzvilág londoni
központjában emelték a háromszorosára a LIBOR-t (London
Interbanking Offered Rate, a londoni bankközi kamatlábat) s lett 6%
helyett 18%-os a kamatláb, majd ugyanezen év decemberében a
Federal Reserve akkori elnöke, Paul Volcker, emelte ugyancsak a
háromszorosára a központi banki alapkamatot. Ez azt jelentette, hogy
a hitelt felvevő országok adóssága egy csapásra a háromszorosára
emelkedett az adósságszolgálati terhek viselése, a kamatfizetés és a
törlesztés szempontjából. Ami Magyarországot illeti: a nemzetközi
pénzvilág szinte ránk kényszerített 1 milliárd dollár kölcsönt, felesleges
petro-dollárjaiból. Amikor aztán 1979-ben háromszorosára emelkedett
a kamatláb, Magyarország már csak úgy tudta törleszteni adósságait,
hogy újabb és újabb hiteleket vett föl a kamatok törlesztésére. Az így
felvett milliárdok nem is érkeztek az országba, hanem a kölcsönző
pénzintézeteknél maradtak. A magyar társadalom 1989-ig megfizetett
a nemzetközi pénzvilágnak az 1 milliárd dollár kölcsönért 11
milliárd dollárkamatot, s az adóssága mégis a nulláról 20 milliárd
dollárra növekedett 1989-ig.
1973 és 1989 között “az időszak egészét tekintve mintegy 1
milliárd dollárerőforrásbevonás viszont az ezt többszörösen
meghaladó, összesen 11 milliárddollár halmozott kamatkiadással járt.”
(MNB Műhelytanulmányok 2, 1993, 56. oldal). „
Forrás: FaceBook, Dr. Justice
