15 aug Panama kivégzése 3. – Perkins 6.
Torrijos halála után öröksége tovább élt, még ha folytatói nem
is voltak hozzá foghatóan különleges, erős jellemek. Halála után is folytatódtak
a kísérletek a féltekén dúló ellentétek enyhítésére, valamint
Panama továbbra is eltökélt maradt, hogy az Egyesült Államokat a Csatorna-
egyezmény betartására kényszerítse.
Kezdetben úgy tűnt, hogy Torrijos utóda, Manuel Noriega a mestere
által megkezdett utat kívánja követni. Sosem találkoztam vele személyesen,
de minden beszámoló szerint eleinte megkísérelte a latin-amerikai
szegények és elnyomottak ügyét szolgálni. Egyik legfontosabb tevékenysége
volt, hogy tovább vizsgálta a japán finanszírozással és kivitelezéssel
elkészülő új csatorna építésének lehetőségét. Mint ahogy azt előre látni
lehetett, a terv Washington és az amerikai magánvállalatok óriási ellenállásába
ütközött. Noriega maga írja:
George Shultz külügyminiszter korábban a Bechtel multinacionális
építőipari cég vezetője volt; Caspar Weinberger honvédelmi miniszter
pedig ugyanennek a cégnek az alelnöke. A Bechtel legfőbb vágya
volt, hogy a csatorna építése során keletkező több milliárd dolláros hasznot
ő tegye zsebre […] A Reagan- és a Bush-kormányzat rettegett annak
lehetőségétől, hogy egy esetleges csatornaépítési beruházásnak Japán
legyen a meghatározó játékosa; nemcsak túlzott biztonsági aggályok,
hanem gazdasági versenypozíciók miatt is. Amerikai építőipari cégek
több milliárd dollárt veszítettek volna.
De Noriega nem volt Torrijos. Nem volt meg benne korábbi főnökének
karizmája és integritása. Idővel korrupció és kábítószer-kereskedelem
hírébe keveredett, sőt az a gyanú is fölmerült, hogy meggyilkoltatta egy
politikai ellenfelét, Hugo Spadaforát.
Noriega ismertségét annak idején az alapozta meg, hogy ezredesi rangban
ő vezette a Panamai Védelmi Erők G—2-es csoportját, a CIA-vel
kapcsolatot tartó katonai hírszerzési egységet. Ebben a minőségében közeli
viszonyba került a CIA igazgatójával, William J. Caseyvel. A CIA
fölhasználta ezt a kapcsolatot, hogy keresztülvigye saját terveit a karibi
térségben, Közép- és Dél-Amerikában. Például amikor a Reagan-kormányzat
figyelmeztetni akarta Castrót az 1983-as grenadai invázió előtt,
Casey Noriegát kérte meg, hogy vállalja a hírvivő szerepét. Az ezredes
abban is segített a CIA-nek, hogy emberei beépülhessenek kolumbiai
és más kábítószerkartellekbe.
1984-re Noriega már tábornok volt, a Panamai Védelmi Erők vezetője.
Állítólag, mikor abban az évben Casey fölkereste Panama Cityt,
és a repülőtéren a CIA helyi képviselője várta őt, megkérdezte: „Hol van
az én fiam? Hol van Noriega?” Amikora tábornok utazott Washingtonba,
a két férfi négyszemközt találkozott Casey házában. Évekkel később
Noriega beismerte, hogy Caseyvel fönnálló szoros kapcsolata a legyőzhetetlenség
érzésével töltötte el. Azt gondolta, hogy a CIA az amerikai
kormányzat legerősebb egysége, csakúgy, ahogy a G – 2 erős hatalmi helyzetben
volt Panamában. Biztos volt benne, hogy Casey megvédi őt a Csatorna-
egyezménnyel és a Csatorna-övezet amerikai katonai bázisaival
kapcsolatos álláspontja ellenére.
Így aztán ahogy Torrijos az igazság és egyenlőség nemzetközi jelképe
volt, úgy vált Noriega a korrupció és a romlás szimbólumává. Ez irányú
hírnevét az pecsételte meg, amikor a New York Times 1986. június 12-én
az első oldalon közölt róla cikket az alábbi címmel: „A panamai hadúr állítólag
kábítószerrel és jogellenes pénzekkel üzletel”. A cikket egy Pulitzerdíjas
riporter írta. Állítása szerint a tábornok titokban és illegálisan több
latin-amerikai vállalkozásban vett részt; kettős ügynökként egyszerre kémkedett
az Egyesült Államoknak és Kubának; a G—2 az ő parancsára fejezte
le Hugo Spadaforát, és „Panama legjelentősebb kábítószer-ellátó csatornája”
Noriega személyes irányítása alatt állt. A cikk mellett szereplő portré
sem festett hízelgő képet a tábornokról. Az újság következő napi számában
a cikk második része újabb részleteket tárt a nyilvánosság elé.
Noriega helyzetét tovább nehezítette, hogy egy imázsproblémával
küzdő amerikai elnökkel volt dolga; az újságírók az utóbbit egyszerűen
George H. W. Bush „pipogyaságtényezőjének”* nevezték. Ez akkor kapott különös jelentőséget,
amikor Noriega határozottan elutasította,
hogy a School of the Americas működését további tizenöt évre engedélyezze.
A tábornok visszaemlékezései érdekes bepillantást engednek az
akkori helyzetbe:
Lehettünk mi eltökéltek és büszkék, hogy Torrijos örökségét folytassuk,
az Egyesült Államok azonban nem akarta ezt engedni. Ők az intézmény
[a School of the Americas] meghosszabbítását vagy a megegyezés
újratárgyalását akarták elérni arra hivatkozva, hogy szükségük van rá
növekvő közép-amerikai háborús előkészületeik miatt. De mi a School
of the Americas intézményét szégyenfoltnak tekintettük. Nem akartunk
hazánk földjén olyan bázist, ahol halálosztagosokat és jobboldali
elnyomó haderőt képeznek ki.
Talán számíthattunk volna rá, de a világ mégis meg volt döbbenve, mikor
1989. december 20-án az Egyesült Államok állítólag a második világháború
óta nem látott méretű légitámadással megtámadta Panamát.
Olyan polgári lakosságot ért támadás volt ez, melyet nem előzött meg
semmilyen provokáció. Panama és népe semmilyen fenyegetést nem jelentett
sem az Egyesült Államok, sem más ország számára. A világ politikusai,
kormányai és sajtója az egyoldalú amerikai lépést a nemzetközi
jog egyértelmű megsértéseként értékelte.
Ha olyan ország ellen indítottak volna támadást, amelyben tömeggyilkosságok
vagy más emberjogi bűntények történtek – mint például
Pinochet Chiléjében, a Stroessner által vezetett Paraguayban, Somosa
Nicaraguájában, a D’Aubuisson uralma alatt álló El Salvadorban, vagy
Szaddám Irakjában —, azt a világ lehet, hogy megértette volna. De Panamában
semmi ilyesmi nem történt; az ország mindössze szembe mert
szállni néhány nagy hatalmú politikus és nagyvállalati vezető akaratával.
Ragaszkodott a Csatorna-egyezmény tiszteletben tartásához, társadalmi
reformerekkel tárgyalt, és vizsgálta annak lehetőségét, hogy Japánt
bízza meg egy új csatorna finanszírozásával és megépítésével. Mindez
pusztító következményekkel járt az ország számára. Noriega szerint:
Nagyon egyértelművé szeretném tenni, hogy az 1986-ban az Egyesült
Államok által megkezdett destabilizációs kampány, amely Panama
1989-es lerohanásával zárult, annak volt a következménye, hogy az
Egyesült Államok minden olyan lehetőséget elutasított, mely szerint a
Panama-csatorna esetleg egy független, szuverén Panama kezében lenne
– Japán támogatásával […] Shultz és Weinberger kihasználta a közvélemény
tudatlanságát az általuk valójában képviselt gazdasági érdekeket
illetően; azt a látszatot keltve, hogy országuk érdekeit szolgálják, propaganda-
hadjáratot indítottak az ellehetetlenítésemre.
Washington a hivatalos indoklás szerint egyetlenegy ember miatt rendelte
el az akciót. Azért kockáztatta fiatal katonái életét, azért terhelte
meg lelkiismeretüket ártatlan emberek, köztük számtalan gyermek megölésével,
azért gyújtatta fel Panama City egész kerületeit, hogy Noriegát
elfogja. A gonosznak, a nép ellenségének, a kábítószer-kereskedő szörnyetegnek
beállított Noriega okot szolgáltatott az amerikai kormánynak,
hogy lerohanja a kétmillió lakosú országot — amely véletlenül éppen
a Föld egyik legértékesebb ingatlanján terült el.
Az invázió hírére napokig tartó depresszióba süllyedtem. Tudtam,
hogy Noriegának voltak testőrei, de nem voltam képes elhinni, hogy a
sakálok ne tudtak volna ugyanúgy elbánni vele, mint Roldósszal vagy
Torrijosszal. Testőrei többségét valószínűleg amerikai katonák képezték
ki, és biztos meg lehetett volna fizetni őket, hogy vagy lehetővé tegyék
a merényletet, vagy esetleg ők maguk kövessék azt el.
Minél többet töprengtem és olvastam az invázióról, annál inkább arra
a következtetésre jutottam, hogy ez az amerikai politika visszatérését
jelzi a régi birodalomépítő módszerekhez. A Bush-kormányzat még egy
lépéssel tovább is ment, mint Reagan, hogy megmutassa a világnak: nem
habozik nagy erőket bevetni, hogy érvényesítse érdekeit. Panamában
Torrijos örökségének fölszámolása és egy Washingtonhoz hű bábkormány
fölállítása mellett az is cél lehetett, hogy Irakra és a hozzá hasonló
országokra ráijesszenek.
David Harris, a New York Times Magazine egyik szerkesztője és több
könyv szerzője, érdekes megállapítást tett 2001-ben megjelent könyvében,
A Hold lelövésében (Shooting the Moon):
A világ összes uralkodója, diktátora, huntája és hadura közül, melyekkel
az amerikaiaknak dolguk volt, Manuel Antonio Noriega tábornok
volt az egyetlen, akivel így bántak el. Kétszázhuszonöt éves formális
nemzeti fennállása óta az Egyesült Államok csak egyszer támadott meg
egy országot és vitte annak vezetőjét amerikai területre azért, hogy
ott őt az amerikai jognak az illető uralkodó saját országa területén
való megsértése miatt bíróság elé állítsa és bebörtönözze.8
A bombázást követően az Egyesült Államok hirtelen kényes helyzetben
találta magát. Egy darabig úgy tűnt, hogy az akció balul fog elsülni.
Lehet, hogy a Bush-kormány lemosta magáról a pipogyaság vádját, de
most a legitimáció problémájával nézett szembe, hiszen terrorista mód-
jára viselkedett. Kiderült, hogy az amerikai hadsereg három napig nem
engedte az erősen bombázott területekre a sajtó és a Vöröskereszt képviselőit,
és más külső megfigyelőket sem, amíg a katonák az áldozatokat
el nem hamvasztották és el nem temették. A sajtóban fölmerültek olyan
kérdések, hogy vajon milyen erőszakos és egyéb büntetendő cselekmények
bizonyítékait tüntethették el, illetve hányan haltak meg amiatt,
hogy nem részesültek időben megfelelő orvosi ellátásban, de ezekre a
kérdésekre nem érkezett válasz.
Soha nem fogunk mindent megtudni az invázióról, mint ahogy az
sem fog kiderülni, pontosan hányan haltak meg a mészárlásban. Richard
Cheney hadügyminiszter öt-hatszáz halálos áldozatról beszélt, de független
emberjogi csoportok két-háromezerre tették az áldozatok számát,
és a hajléktalanná tett emberek számát további huszonötezerre becsülték.9
Noriegát letartóztatták, repülőn Miamiba szállították, és negyvenévi
börtönre ítélték; abban az időben ő volt az Egyesült Államok egyetlen
hivatalos hadifoglya.
A világ fel volt háborodva a nemzetközi jog ilyen megsértése láttán,
és azon, hogy a világ legerősebb hadserege minden ok nélkül védtelen
embereket gyilkol halomra, de Amerikában a közfelháborodásról vagy
a Washington által elkövetett bűntettekről alig tudott valaki. A sajtó
mindezzel alig foglalkozott. Ebben sok minden közrejátszott: a kormány
politikája, a Fehér Házból érkező telefonok főszerkesztőknek és televíziós
vezetőknek, a pipogyasági tényező miatt ellentmondani nem merő
kongresszusi képviselők és újságírók, akik úgy vélték, hogy a közvéleménynek
hősökre van szüksége, nem objektivitásra.
Peter Eisner, a Newsday szerkesztője és az Associated Press riportere kivétel
volt: részletesen tudósított Panama megszállásáról, és még évekig
folytatta az események elemzését. Az 1997-ben megjelent Manuel Noriegának,
az Egyesült Államok foglyának emlékiratai (The Memoirs of Manuel
Noriega: America’s Prisoner) című könyvben Eisner így ír:
A gyilkosság, rombolás és igazságtalanság, amit a Noriega ellen való
küzdelem jegyében elkövettek — és az eseményeket övező hazugságok
– a demokráciát, Amerika alapelvét fenyegették […] A katonák gyilkolásra
kaptak parancsot Panamában, és ezt teljesítették is, mivel úgy
tudták, hogy meg kell menteniük az országot egy kegyetlen, romlott
diktátor karmai közül; és mögöttük hadrendben menetelt országuk
(az Egyesült Államok) egész népe.”
Eisner hosszas kutatásokat végzett, többek között Noriegával is készített
interjúkat a miami börtön cellájában. Ezekre támaszkodva írja:
Nem hiszem, hogy a legfontosabb vonatkozásokban a bizonyítékok alátámasztják
Noriega bűnösségét, már ami az ellene emelt vádakat illeti.
Nem hiszem, hogy külföldi katonai vezetőként vagy egy szuverén ország
vezetőjeként tett lépései indokolták Panama lerohanását, és azt
sem, hogy nemzetbiztonsági fenyegetést jelentett volna az Egyesült
Államok számára.
Eisner erre a következtetésre jut:
A politikai helyzet elemzése, illetve a megszállás előtti, alatti és utáni
időkben készített panamai tudósításaim során arra a következtetésre
jutottam, hogy az Egyesült Államok panamai inváziója a hatalommal
való gyalázatos visszaélés volt. Arrogáns amerikai politikusok és panamai
szövetségeseik érdekeit szolgálta, esztelen vérontás árán.13
Visszahelyezték pozícióiba az Arias családot és a korábbi oligarchiát, akik
az Egyesült Államok bábjai voltak attól kezdve, hogy Panamát elszakították
Kolumbiától, egészen Torrijos hatalomra kerüléséig. Az új Csatorna-
egyezmény kérdése elvesztette jelentőségét. Akármit tartalmaztak
is a hivatalos dokumentumok, a vízi út lényegében újra Washington
ellenőrzése alá került.