ELFELEJTETTED ADATAIDAT?

Mese a paradicsomról

gyogyito-paradicsom

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember. Miután megszületett, cseperedni kezdett, iskolába járt, majd másik iskolába, s mikor felnőtté érett, dolgozni kezdett. Ugyanúgy élt, mint megannyi millió másik ember a Földön. Nem volt sem jobb, sem rosszabb, sem szebb, sem csúnyább, sem okosabb, sem butább a többi embernél.

Egyszer csak fájni kezdett neki valami belül. Orvoshoz ment, de igazából meg sem tudta mondani, mije fáj, hol fáj, mert ez a fájdalom benne nagyon ravaszul viselkedett. Hol itt bukkant elő, hol amott, hol erőteljesebb volt, hol gyengébb.

A doktorok csak vizsgálgatták, egymáshoz küldözgették, de igazából egyikük sem tudta megmondani, mi lehet a baj, azt pedig végképp nem, hogy mi lenne erre a gyógyír.

Már élete dereka felé közeledett, és egy napon megállt egyhosszú fárasztó nap után, s csak a csillagokat kezdte nézni az esti égbolton. Arra gondolt, vajon mi dolguk van a csillagoknak odafenn, s neki mi dolga van a Földön idelenn. Éppen egy olyan nap volt mögötte, amikor reggel megint fájt egy kicsit ott belül, de estére elmúlt. Egészen megszokta ezt a fájdalmat, már beletörődött, hogy eztán már így kell élnie.

Ahogy így ücsörgött a csillagok alatt, s azon tűnődött, vajon mi dolga lehet neki ezen a világon, s egyáltalán mi is az élet értelme, egyre másra tette fel a kérdéseket a csillagoknak, vagy csak úgy önmagának.

Akárhogy is próbálta felidézni magában, nem tudta, milyen érzés lehet meghalni. Az esze persze tudta, hiszen belé nevelték, beletanulta, hogy az ember él 70-80 évet, ki többet, ki kevesebbet, aztán meghal. De ezt a tényt csak az esze tudta. Átérezni nem volt képes, de aztán még mosolygott is egyet, hiszen így szólt önmagához: hát honnan is tudnád ezt, hiszen még élsz, sosem haltál meg.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Az ember szeretett olvasni. Könyveket sosem tudatosan választott, hanem mindig hagyta, hogy a könyv válassza ki őt. Betért egy-egy könyvesboltba, antikváriumba, olykor barátai, ismerősei ajánlottak neki valamit. Volt olyan könyv is, amely elsőre hiába szólongatta az embert, nem sikerült magára vonnia a figyelmet. Ám amikor az ember már másodszor vagy harmadszor találkozott ugyanazzal, bizony már megértette, hogy dolguk van egymással.

Sok könyvet elolvasott, ám néha úgy érezte, nemhogy okosabb lenne tőlük, hanem éppen ellenkezőleg. Egyre több és több lesz a kérdés a világról, az életről, annak értelméről.

Az ember szülei már idősek voltak, vidéken éltek.

Ritkán járt hozzájuk korábban, ám most, hogy megöregedtek, ő is egyre többször látogatott el hozzájuk. A kert sokáig szinte parlagon hevert, nem gondozta senki. A szülei sem nagyon.

Az ember egy alkalommal éppen egy nagy bevásárlóközpontban vásárolgatott, amikor könyökével véletlenül levert valamit az egyik polcról. Lehajolt az apró tasakért, s csak akkor látta, hogy paradicsommagokat taszított le figyelmetlenségében. Próbálta visszatenni a helyére, de a polc olyannyira volt zsúfolva a tasakokkal, hogy sehogyan sem akart az ott maradni. Nem vesződött hát tovább vele, bedobta a bevásárló kosarába.

Otthon kipakolva a megvásárolt dolgokat, ismét kezébe került a tasak. Veled meg most mi a csudát kezdjek?

Az ember a városban élt, ahol nemvolt kertje, még szobanövényei sem voltak, nemhogy zöldségfélesége.

Este lefekvés után megint előbújt valahonnan az ismerős fájdalom. Kerengett a testében ide, s oda, és az ember sehogyan sem tudott elaludni tőle. Csak forgolódott, felkelt, visszafeküdt, kapcsolgatta a tévét, de nem talált érdekes műsort, úgyhogy azt is kikapcsolta egy idő után.

Eszébe jutott a paradicsommagos tasak.

Hirtelen eszébe ötlött, hogy elülteti. Ahogy így gondolkodott, tervezgetni kezdte, hogy miképpen fog hozzá, hogyan is kellene ezt csinálni, már alig várta a másnapot, hogy elmehessen cserepet, s valamiféle virágföldet venni, amibe elültetheti a magokat.

Azután eszébe jutott egy könyv, amit nemrégiben olvasott. Abban olvasta, hogy a könyv hősnője szerint hogyan kellene az embernek a magokat elültetnie, de akkor nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, szinte átsiklott felette, nem foglalkozott vele. Most azonban, szinte kristálytisztán felcsillantak elméjében az olvasott sorok, s úgy ötlöttek fel benne, mintha szóról szóra megtanulta volna. Különös, mintha bemagoltam volna valamilyen vizsgára – mondta magának mosolyogva, s még a szó is érdekesen hatott: bemagoltam.

Másnap lelkes izgalommal fogott neki a vásárlásnak. Cserepeket vett, jobb fajta földet, még arra is ügyelt, hogy ne vegyszerezett legyen, hanem minél természetesebb. Már amennyire természetes lehet egy műanyag zsákban tárolt föld.

Otthon megtöltötte a cserepeket, majd kibontotta a tasakot. Milyen apró magok – gondolta. Ujja hegyén alig látszottak az apróságok.

Kiöntött néhány magot a tenyerébe, majd mindet a szájába vette. Igyekezett nem nyelni, sőt, nyelve alá rejteni a magokat, hogy mind épségben megússza a kalandot a szájában. Közben még az is eszébe jutott, hogyha most látná valaki, egészen biztosan bolondnak hinné. Minek veszi a szájába a magokat?

Közel tíz perc elteltével nyálával együtt óvatosan egy kis tálkára csurgatta a magokat a szájából, majd egy kiskanál segítségével egyesével elültette őket, ahogyan a könyvben olvasta.

Három napig nem is locsolta meg, de a föld amúgy is elég nedves volt, amikor a magok beléjük kerültek.

Naponta izgatottan tért haza a munkából, s nézte a cserepeket, hátha történik valami. Korábban sosem ültetett semmit. Halvány emlékképei voltak még az elemi iskolából, amikor babot csíráztattak vizespohárban és vattában, de ezen kívül semmilyen tapasztalata nem volt.

Alig telt el egy bő hét, odakinn már az évszak is a tavaszban járt, amikor szinte egy időben valamennyi cserépben kibújtak az első apró kis palánták. Kezdetben csak néhány milliméteresek voltak, de ahogyan telt az idő, szépen cseperedtek.

Egy közülük a legéletrevalóbb volt. Néhány hét alatt az nőtt a legnagyobbra, az ember minden nap locsolta az összest, sőt, egyszer azon kapta magát, hogy köszön nekik, beszél hozzájuk. Ez először még neki is furcsa volt, de aztán olyannyira megszokta, hogy néhány nap múlva már egészen természetesnek tartotta.

Lassan május lett, és az ember alig várta, hogy az egyik hétvégén ismét szülei kertjébe mehessen. Ott rendbe rakott egy kis szegletet,még természetes trágyát is tett a talajba, és saját kezével formázva a kis ágyásokat, elültette a palántákat. Miután végzett, kis szellő kerekedett, mely a levelek közt táncolt. Az ember arra gondolt, hogy a paradicsomok vidám integetéssel köszönik meg az eddigi gondoskodást.

Az ember leült, és csak nézegette a frissen elültetett kis palántákat, majd mielőtt haza indult volna, még egyszer odament hozzájuk, és megsimogatta őket.

Teltek az újabb hetek, az ember egyre sűrűbben járt ki szüleihez a kertbe, s első útja mindig a paradicsomokhoz vezetett. Öntözte őket, amikor már nagyobbra nőttek, karót szúrt melléjük, hogy könnyebben kapaszkodhassanak felfelé.

Aztán nyár közepén megjelentek az első gyümölcsök. Kezdetben picik voltak és zöldek, ám a nap melege és fénye hamar pirosra érlelte őket.

Az ember szinte ünnepélyes ceremóniával vette le az első paradicsomot, és ott helyben azonnal el is fogyasztotta. Köszönöm – kacsintott az időközben magas növénnyé serdült egykori kis palántára, melynek hajtásain megannyi piros paradicsom virított.

Abban az évben sok paradicsom termett, egész nyáron örömmel fogyasztották az ízletes termést. Aztán vége lett a nyárnak, és a tő nem termett több paradicsomot, az ember pedig majdnem szomorúan figyelte, hogy az általa nevelt növény lassan elmúlik. Az utolsó paradicsomot, amit adott neki, nem falta be mohón, hanem gondosan ügyelt arra, hogy néhány magot kiszedjen belőle, s azt félretette.

Tavasszal már alig várta, hogy elővehesse a megszárított magokat, és elültethesse őket ugyanúgy, mint előző évben. S amikor ezt tette, csak akkor jutott eszébe, hogy a fájdalom, ami korábban már szinte megszokott kísérőjévé vált, eltűnt belőle. Tényleg, hogy nem gondolt erre, hogy nem vette észre? Mikor is érezte utoljára azt a lappangó, vándorló kellemetlenséget? Előző nyáron valamikor? Már nem is emlékezett rá, de ennek a felismerésnek nagyon megörült.

Teltek-múltak az évek. Az ember évről-évre mindig ugyanarról a tőről szedett utolsó paradicsomok egyikéből nyerte ki a magot, s ültette el a következő évben.

Látjátok – magyarázta egyszer barátainak – a picike magból mekkora paradicsomok lesznek? Mert a picike mag mindig pontosan tudja, hogy mivé kell nőnie. S látszólag a növény minden nyár végén, vagy ősszel meghal. De a mag megmarad, átalussza a telet, s tavasszal új palánta hajt ki belőle. A paradicsomnak lelke van, mely mindig megszületik, testet ölt a növényben, gyümölcsöt nevel, majd mielőtt meghal, egy része elrejtőzik a magban, mert tudja, hogy a körforgás sosem szakad meg, minden évben meg kell születnie.

Az ember és a paradicsom így kötöttek örök barátságot egymással. Később, amikor az ember megnősült, gyermekei születtek, ez a barátság akkor sem szakadt meg soha. Sőt, a család vidékre költözött, és minden tavasszal sokkal több kis magonc került cserepekbe, majd a palánták az ablakokba. Mindenkinek külön paradicsom-barátai voltak. Az embernek, a feleségének és a gyerekeinek is.

A korábbi megmagyarázhatatlan fájdalom sosem tért vissza az emberbe. Sőt, általában a betegségek is elkerülték. Persze az ember tudta, hogy amit annak idején abban a könyvben olvasott, mind igaz. A mag, amikor a nyelve alá teszi az ember, a nyálon keresztül kapcsolatba kerül annak szervezetével. Minden információt magába szív, és olyan gyümölcsöt nevel, ami képes az ember minden betegségét meggyógyítani.

Az ember folyamatosan kapcsolatban van ezekkel a növénykéivel. Folyamatosan gondjukat viseli, foglalkozik velük, érinti, locsolja őket. És a növény így hálálja meg az embernek mindezt.

Hogy ez csoda-e vagy sem, ki-ki döntse el magában. Ez a világ természetes rendje, csak mi, emberek ezt elfeledtük.

Hosszú évtizedek teltek el, az ember és a paradicsom kapcsolata nem szakadt meg soha, mert a paradicsom mindig újjászületett, minden évben mosolyogva köszöntötte barátját, az embert: Itt vagyok újra! Megszülettem megint – bukkant ki a kis zöld hajtás minden márciusban a cserépben a földből.

Az ember megöregedett, már az unokák is szépen felcseperedtek, és a kertben mindenkinek volt saját paradicsoma.

Amikor az ember élete vége felé járt, s tudta, hogy már nincs sok ideje hátra, csak azt kérte, ha eltemetik, ne virágokat ültessenek a sírjára, hanem abból a paradicsomból, amelyik egész élete folyamán a barátja volt, akivel leélte az életét.

És így is lett. Miután eltemették, tavasszal az unokák csodálatos paradicsomokat ültettek a sírra. És az ember kicsit benne volt eztán a magokban, benne volt a paradicsomban.

Halála után néhány évvel az egyik unokának is gyermeke született. Cseperedni kezdett, iskolába járt, majd másik iskolába, s mikor felnőtté érett, dolgozni kezdett. Ő azonban már kicsi gyermekkorától minden évben paradicsomokat ültetett. Egy napon megállt egy hosszú fárasztó nap után, s csak a csillagokat kezdte nézni az esti égbolton. Arra gondolt, vajon mi dolguk van a csillagoknak odafenn, s neki mi dolga van a Földön idelenn. Ahogy így ücsörgött a csillagok alatt, s azon tűnődött, vajon mi dolga lehet neki ezen a világon, s egyáltalán mi is az élet értelme, egyre másra tette fel a kérdéseket a csillagoknak, vagy csak úgy önmagának. Olyan ismerős volt mindez. Mintha egyszer már valamikor réges-régen ugyanígy ücsörgött volna a csillagok alatt valahol…

Share and Enjoy

One Response to “Mese a paradicsomról”

  1. zsebtyson véleménye:

    Kitűnő írás, avagy mese, de nem habbal… Gratula!

Vélemény, hozzászólás?

Kérjükjelentkezz be hogy megírhasd véleményed!

FEL