10 okt Mások pénze gazdagít!
Harkai Bulcsú Bánk cikke: Róna Pétert nagyon tisztelem. Ő találta mondani egy alkalommal, hogy a pénzek a versenyképesség mentén áramlanak. De mit se mondjak: a versenyképesebb kutyának vannak erősebb jogai is. Ha tőkeerős egy állam, és több pénze van, akkor versenyképesebb tudást halmoz fel, nagyobb lesz a technológiai színvonala, magasabb lesz valószínűleg a gépesítettségének mértéke is, így termékei is előnybe kerülnek a szegényebb országok termékeivel.
A nagyobb tőkeellátottság révén mindeközben jogot formál arra is, hogy a szegény ország reálgazdaságát, termelését a versennyel tönkretegye, importra kényszerítse – végülis erősebb kutya teszi tönkre a másikat. A természet törvénye is az, hogy a nagyragadozók felzabálják az összes állatot, végül pedig új piac – vagyis áldozat – híján maguk is jól elpusztulnak.
Mi sem természetesebb a globalista kapitalizmusban, hogy a gyöngébb államnak ahogy nő a befektetői kockázatossága, úgy kell egyre nagyobb anyagi terheket vállalnia kamatfelár formájában. Olyasmi ez, mint a beteg ökörbe nagyokat belerúgni és ostorral verni hogy húzzon jobban, elvégre az efféle szigor sokat lendít az objektív feltételeken. És midőn az állat haldoklani kezd, akkor kényszeríteni a legnagyobb tempóra – mert az országok esetén akkor van a legnagyobb kockázat és kamatmegtérülés, mikor az ország történetesen tönkremegy. Ha pedig kimúlik az “ökör”, akkor a hitelező az akolhoz fordul, hogy a jámbor barom halála miatt elmarad a haszna, és tessék szépen azt a hasznot ugyanúgy folyósítani, mintha az igavonó még “tisztességesen” dolgozna. Mégpedig mondhatni: hasznot garantálni de örökké!
A kellően rosszindulatú ember fejében felmerül: egyáltalán nem-e az a cél, hogy egy országnak jó magas kockázati felára legyen? Hiszen a pénztulajdonosoknak az a legrentábilisabb állapot. Egyáltalán egy efféle világhelyzetben nem-e mindjárt abban érdekeltek a pénzügyi óriásvállalatok, hogy országokat romba döntsenek?
A jóságos nagybácsi: az IMF
Az IMF tagság pénzbe kerül, a pénzét a tagországok dobják össze. Ha egy ország bajba kerül, hedonizál, pazarol, tékozol, szórja a pénzt, lehetetlen vállalkozásokba fog, akkor hogy a válságot elkerülje az IMF-hez fordulhat. De mi közgazdasági értelemben, hogy pazarlás? Mert ha ezt így előszeretettel használják, akkor illene elmondani, hogy mit is jelent. Mert ha egy állam reálgazdasága által megtermelt termék és szolgáltatás előállításával egyenlő az ugyanerre kifizetett munkabér is, azaz pont annyi az összfizetés, mint az össztermék+szolgáltatás ára, akkor bizony ha méregdrága szolgáltatásokra is fussa’, az nem lesz pazarlás – mertmivelhogy fenntartható ez az állapot. A méregdrága dolgok vásárlását fenntartható körülmények között úgy hívjuk: életszínvonal. Tehát a termelés/bér/áruvásárlás körforgása az idők végezetéig működtethető lehetne ha egyensúly lenne, egészen a következő Ősrobbanásig – bár most már az Ősrobbanás elmélet is megdőlt.. De ez mindegy.
A lényeg, hogy a nehéz sorsú állam az IMF-hez fordul. Mármint hogy ő fordul egyáltalán? Nem az IMF fordul a nehéz sorsú államhoz? Nem az IMF szakértője állítja néha, hogy ejnye-bejnye, pazaroltál-tékozoltál-felelőtlenkedtél és emiatt immáron kockázatos vagy, és ha meg akarod védeni magad pl. a Soros -féle pénzügyi guruktól (legalizált bűnözőktől), akkor vegyél fel tőlünk hitelt. De nincs itt kis ellentmondás? Az IMF pénzét a tagországok dobják össze, de én sosem hallottam, hogy a tagországok ez után a “betét” után valamit kaptak volna… Vajon az IMF az ingyen kapott pénzt tulajdonképpen miért kamatra adja VISSZA, és miért nem segélyként kezeli azt a pénzt? El kellene dönteni, hogy közintézmény az IMF és “segít”, vagy saját tulajdonként kezeli azt a (közös) pénzt. Mert hát van a közgazdaságtannak egy kimondatlan igazsága: a pénz azé, aki elkölti. Ha az IMF csak kölcsönadja a közös pénzt, akkor az bizony már az övé – azt hiszem ez nem különösebben bonyolult még egy korrupt neoliberális közgazdásznak sem..
Roppant kínos az IMF szerepe a pénzügyi világban.. Mert ha egy országról az IMF azt állítja, hogy IMF hitelre van szüksége, akkor vajon ez a hír eljut-e azokhoz a kis- és nagyspekulánsokhoz, akik a londoni City-ben, a Wall Streeten, vagy otthon a számtógép előtt görnyedve lesik az alkalmat? Vajon az IMF nem-e mindjárt tippadó ebben az érdekes bűnszervezetben: mert egy ország vagy az IMF-nek fizet kamatot vagy a spekulánsoknak.. Aligha kérdéses itt a kollízió, az összejátszás. Az eset kimenetele pedig az: ha rosszabb állapotba kerültél, akkor perkálnod kell! A versenyképtelenebb vagy a betegebb ökröt kell ütni verni, hátha meggyógyul.
Az IMF-fel kapcsolatban az állam valójában nincs is alkupozícióban, csupán a kötelezettségvállalás (vagy más károkozás) kezdeti időpontját tolhatja kicsit odébb..
(Mellékesen jegyezném meg, hogy az IMF 2012. áprilisának környékén váltott kommunikációs stratégiát, korábban a megszorításokat hirdette, de kénytelen volt verbálisan a “kinövekedés” kifejezésre váltani, ugyanis túl sokan kezdték el felemlegetni, hogy a megszorítás recessziót okoz. Ezúton szeretnék gratulálni az új szóhasználathoz.)
A közgazdaságtan alapja: mások pénze gazdagít!
Surányi György (Bilderberg) kiváló (globalista) szakember, rá hivatkoznék most. Az mondta: “Egy ország szufficitje egy másiknak a deficitje lesz.” Azaz az egyik gazdagodását a másik szegényedése finanszírozza.
Igaz ez a társadalmi rétegek esetén is, a tőkejövedelemmel rendelkezők gazdagodását (USA felső 1% 10 év alatt 300%) a pénzüket elvásárló szegények finanszírozzák. A javak folyamatosan áramlanak a szegényektől a gazdagokig, de ez természetes, hiszen a versenyképeseké az állam, vagy inkább fordítva: az államnak versenyképesnek KELL lennie. Az állami gondoskodás előfeltétele a versenyképesség, ha az nincs, akkor szociális biztonság sincs.
Tehát mindjárt két hivatkozási alap van arra, hogy az állam ne törődjön a leszakadókkal:
1. legfontosabb a versenyképesség, melyet a szociális biztonság LEÉPÍTÉSÉBŐL lehet fejleszteni, hogy később kialakulhasson a versenyelőny
2. a majdnem legfontosabb: a versenyelőny MEGŐRZÉSE megköveteli, hogy a szociális biztonság sose bontakozhasson ki.
Ilyen a modern állam, a verseny miatt feladja a képviseletet és a gondoskodást, de nincs ebben semmi szokatlan, a neoliberális Európai Unió is erre biztat: a Washingtoni konszenzus értelmében megköveteli a deregulációt, azaz megtiltja a “beleszólás-t”. A modern rablókapitalista (versenyképes) állam és az Európai Unió egymásnak szövetségesei, és bár csak amolyan jogi absztrakciók, elszámoltatási kötelezettség nélkül, ugyanakkor erős jogokkal rendelkeznek arra, hogy a javakból a lehető legtöbbet elvonjanak. Itt is erős az összejátszás: az EU midőn visszaosztja támogatások formájában a nagykalapba dobott pénzt (bár csak az egyötödét osztja vissza), az állam nyilván szemet huny, ha ezek a pénzek a pártkegyencek vagy külföldi pályázók buxájába vándorolnak. A mi esetünkben pont kapóra jön a “szakrális állam paradigmája”, melynek alapját a feudális jellegű “méltóság” adja, ami pillanatnyilag a méltatlanoknak kedvez csupán – így válhat a mi szakrális királyságunk a méltatlanok paradicsomává. (kivéve talán Demján, aki vagyonát halála után jótékony célra szánja.)
De mire is jó az Unió? Aki hallott már Perkins-ről a gazdasági bérgyilkosról (Youtube), annak felsejlik az is, ha az Európai Unió itthon kisvárosi térkövezéseket támogat, akkor ez nem-e “gazdasági bérgyilkosság?” Ha az Unió NEM exportképes termékek gyártását támogatja, akkor ez egyben nem jelenti azt is, hogy kihajítottuk az EU-ba fizetett pénz egy részét? (feltéve, ha annak a kisvárosnak a főterén eleve bombatölcsérek nehezítették a közlekedést).
A jogi absztrakció (mint az állam és az Európai Unió, stb.) mindig erősebb jogokat garantál magának, mintha természetes személy lenne, a bank kamatot emelhet egyoldalúlag, a szolgáltató éves szerződést köt, az államot meghitelező pénzügyi vállalat kamatfelárat kap – ezzel ellentétben a sima betétes nem kap többet, ha a bank kockázata nő. De hát micsoda idegenszerű elképzelés is lenne, ha pl. a mobilszolgáltató éves szerződésének elgondolását átvinnénk a munkavállalói környezetbe, és megkövetelnénk a munkaADÓVAL az egy éves hűségnyilatkozatot? A többletjogok ott sűrűsödnek ahol egyben a felelőtlenség “halmozódik”, de hát minden álszentnek maga felé hajlik a keze.
Kié a pénz?
Kié a zsebemben lévő pénz? Az enyém? De hiszen az állam kamatot fizet érte. Titok, de a forint valójában úgynevezett “drága euro” (Vezér-Szörényi László nyomán), mert euróból átváltva keletkezik. Tehát a pénz nem az enyém, mert az az államé, azt neki vissza kell majd adni leginkább mint euró-t.
Na jó de akkor a zsebemben lévő pénz azé, akié az euró lenne? Akkor megvan a pénz valódi forrása?
A dolog kacifántja az, hogy azt rebesgetik hogy az euró is átváltással keletkezik, mégpedig a zöldhasúból -na és ez a sok átváltás biztos jól jövedelmez (az én szememben természetesen) fehérgalléros személyeknek.
Óhatatlanul felmerül a spórolásra hajlamosságot mutató ember fejében, mi lenne ha az állam bocsátaná ki a pénzt (tisztességes állam, nem ez), és azt szolgáltatások és termékek megrendelésével hozná fogalomba, és mintegy nem is kellene azt senkinek visszaadni, főleg, hogy az után még a kamatot is az adósságfelhalmozással kell finanszírozzuk. A mostani 30.000 milliárdnyi forintnak a magyar pénzpiacon mint megrendelt termék és szolgáltatásnak eredménye valószínűleg majd minden lakás ablakából látható lenne napelemek, szélerőművek, lebegő szupersztrádák, mágnesvasutak formájában. Felsejlik előttem az az álomkép, hogy ezeken a pompás utcákon fideszes és mszp-s képviselők kéregetnek, mit se mondjak, ragyogó világ lenne.
De mi adja akkor a pénz értékét?
A pénznek nem értékmérő funkciója van, hanem belé vetett bizalma. Láthatjuk pl. az IMF vagy más érdekelt személyek mondják meg mennyit ér a forint, és amennyit ér az elmondásuk szerint, az nyilván annyit is fog érni. Ez a csodálatos ebben, a bizalmat felépítik és lebontják, és mindeközben jelentős megtérüléseket realizálnak. Ha a versenyképesség oldaláról tekintünk erre az állapotra, felülről, a világűrből, akkor azt látjuk, hogy a legversenyképesebb szerveződések az IMF, a Világbank, meg persze a FED, ami az összes dollár tulajdonosa, mert történetesen neki kell majd minden pénzt visszaadni, cserébe meg össze lehet tépni az amerikai állampapírt. Ilyeténképpen pénz az nincs is, elvégre mikor összetépkedik az amerikai állampapírt egyben a pénzt is “bevonják” – hát nem abszurd? Nem együgyűen megható? Hát nem zseniálisan cinikus?
Hát nem gyönyörűen borzalmas, hogy ‘napelemek, szélerőművek, lebegő szupersztrádák, mágnesvasutak’ így landolnak egy “iratmegsemmisítő” szemétkosarában?
És ha már a versenyképességről szót ejtettünk és arról, hogy “egy ország szufficitje egy másiknak a deficitje lesz.”, akkor sajnos erkölcsi kötelességünk feltenni a kérdést, amit a rosszul szocializált neoliberális közgazdászok nem tesznek fel:
A magyar felemelkedést mégis MELYIK környező állam szegényítéséből kívánjuk finanszírozni?
És: nem lenne ízlésesebb esetleg NEM MÁSOK PÉNZÉBŐL MEGGAZDAGODNI, hanem mondjuk saját pénzből?
