A meghekkelt Univerzum 3.
55622
post-template-default,single,single-post,postid-55622,single-format-standard,bridge-core-1.0.5,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1400,qode-theme-ver-18.1,qode-theme-bridge,disabled_footer_top,qode_header_in_grid,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.2,vc_responsive

A meghekkelt Univerzum 3.

A meghekkelt Univerzum 3.

Mint láthattuk az irányítás az életünk minden területén szükséges és mindig van egy optimális szintje. Egy olyan tartomány, amelyen belül minden zökkenőmentesen működik, ám amely tartományból akár egyik, akár a másik irányba eltérünk, felbomlik az egyensúly és a rendezett állapotot felváltja a káosz állapota. A létezés minden területe alapállapotban szabályozott, tehát van egy jól meghatározott meder, egy referenciatartomány, amelyen belül a működési rend még zavarmentesen fenntartható. Amikor bármely érték kicsúszik a referenciatartományból, a mederből, akkor kezdődnek a zavarok, a betegségek, a társadalmi problémák.

A kérdés már csak az, hogy ki és hogyan, milyen módszerrel jogosult irányítani az embert, illetve a társadalmat, mint embercsoportot.

Ki jogosult irányítani? 

A válasz persze nem túl bonyolult, hiszen a definíció szerint az irányítás egy olyan művelet, amely elindít egy folyamatot, fenntartja azt és szükség esetén megváltoztatja vagy megszünteti. Mivel az ember élete egy olyan folyamat, amely valahonnan elindul, fennáll, majd megszűnik, ezért nyilvánvaló, hogy az irányítás annak a dolga, aki ezt a folyamatot elindította, magyarul az embert megteremtette. (Már persze ha eltekintünk az evolúciós elmélettől, bár nyilvánvalóan ez esetben is valami elindítja, fenntartja és megszünteti az emberi életet.)

Két fő iránnyal kell szembenéznünk.

Az egyik szerint az emberi forma megteremtője és irányítója egy láthatatlan erő, mely a test minden sejtjét uralja. Ezt az erőt tudatnak nevezzük. A tudat egy olyan felsőbb erő, amelyhez képest az ember, mint test csupán egy irányított biomechanizmus. Olyan, mint egy érzékelőkkel ellátott robot vagy szonda.

A másik, vallásos értelmezés szerint azonban a tudatra, mint Úrra vagy Istenre tekintünk, aki az embert megteremtette és korlátlan hatalommal bír az élete felett.

Akár így nevezzük, akár úgy, el kell fogadnunk, hogy az ember, mint test csupán egy engedelmes szolga. Amíg a szolga engedelmesen végrehajtja az úr utasításait, addig minden rendben van. Ám ha a szolga nem az úr elvárásai szerint cselekszik, akkor az úr előbb rendre inti, majd ha ez nem használ, akkor megválik a szolgájától és keres másikat. A szolga pedig úr nélkül életképtelen, mert nem tudja magát fenntartani – a test tudat nélkül öntudatlanul hanyatlik a porba.

Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy az emberi formámra – vagyis önmagamra – melyik aspektusból tekintek. Ha az emberi formával azonosulok, akkor a szolgaszereppel, a teremtettel azonosulok, ráadásul ha úgy tekintek istenre, mint valamiféle tőlem független felsőrendű lényre, aki megteremtett, akkor az életem felett semmilyen hatalommal – semmilyen irányítással – nem rendelkezem. Ebben az esetben elfogadok egy magasabb hatalmat, az enyémnél magasabb akaratot. Ez kiadja a hatalmat a kezemből, hiszen nem vállalok felelősséget az életemért, mondván, minden meg van írva. Az életemet ekkor egy tőlem független elemként – sorsként – élem meg, amely meghatároz engem és én ebbe beletörődöm.

Ha a tudattal azonosítom magamat, akkor a teremtői aspektusommal azonosulok. Azt mondom semmi sincs megírva, minden most létesül, minden pillanatban én építem a valóságomat és a jövőmet. Az életem egy tőlem függő elem, hatással vagyok rá, én és a sorsom nem különülünk el egymástól, bár ez esetben a sors már nem is sors, hanem inkább életút a számomra, melyet minden pillanatban teremtek magam előtt.

Az elmúlt évtizedek – vagy inkább évezredek – vallási istenképét mára felváltotta az a szemléletmód, hogy az ember a teremtő, aki szabadon alakíthatja a valóságát a gondolatai erejével. Ez utóbbi irányvonal a mostani trend, a vízcsapból is ez folyik. De képzeld, arra jöttem rá, hogy ez sem igaz! Nem teremtek én semmit, mert nem tudok. Pontosabban nagyon is tudok, de nem úgy, ahogyan azt a többség hiszi. Mielőtt azonban erre részletesen kitérnék, vegyük ismét példaképpen az emberi testet, mint tökéletes alkotást!

Az emberi test mint nagyzenekar 

 

Testünk minden sejtje egy zenész, egy hangszer. Vannak fúvósok, vonósok, ütősök és billentyűsök, akik a zenekaron belül kisebb csoportok, szerveződések, ahogyan az emberi testen belül is vannak kisebb-nagyobb szervrendszerek. Minél komplexebb egy szervezet – azaz minél több zenész játszik a zenekarban – annál inkább szükség lesz egy karmesterre, aki az egész nagyzenekar játékát összefogja, irányítja, vezényli. Az agy karmestere az agyalapi mirigy, melyet szokás karmestermirigynek is nevezni. Nem véletlenül, hiszen ez vezérli (vezényli) a testi folyamatokat.

Egy nagyzenekar minden egyes muzsikusától joggal elvárható az, hogy mesteri fokon játsszon a hangszerén, azaz bármilyen kottát hibátlanul és a zeneszerző szándéka szerint le tudjon játszani. Ezt még egyszer szeretném kiemelni: a zeneszerző szándéka szerint. Egy zenemű ugyanis nem arról szól, hogy a zenészek szabadon azt játsszák a hangszereiken, amihez kedvük van. A zene minden hangjegye adott és a kottában rögzített.

A testünkben a kotta a DNS-ben rögzített információsorozat. A sejtek ez alapján zenélnek. Jelenleg úgy gondolom Beethoven V. szimfóniáját, a Sorsszimfóniát játsszák túlélő üzemmódban. Ám én biztos vagyok benne, hogy ezt már unja a közönség és jobban szeretné Beethoventől az Örömódát hallgatni, a sejteket és ezzel az egész társadalmat növekedési üzemmódba kapcsolni. Ehhez semmi más nem lenne szükséges, mint az, hogy a karmesterünk vessen véget ennek a szomorkás dallamnak. Ehhez azonban előbb be kell fejezni a Sorsszimfóniát. Pontot kell tenni a mű végére, le kell inteni a zenedarabot és tudomásul kell venni három fontos dolgot:

1.) Az egyik, hogy mindkét mű szerzője ugyanaz az ember, Beethoven, aki szereti a szimfóniát és az örömódát is. Az örömóda ugyanis csak a sorsszimfónia ismeretében tud szabadon szárnyaló és lelket melengető zeneművé válni. A tragédiából komédiát csinálni mindig nagyobb katarzist jelent, mint fordítva. A filmrendező is a végére hagyja a happy end-et és nem véletlenül.

2.) A másik, hogy minden zeneszerző által komponált mű a karmesteren keresztül nyilvánul meg a hallgatóság előtt és a karmesternek egyetlen dolga van: tökéletesen és a zeneszerzővel eggyéválva levezényelni mindent, amit a zeneszerző megkomponált. (Csak emlékeztetőül: a tobozmirigy és az agyalapi mirigy összhangjáról van szó.)

3.) A harmadik, hogy a karmester egy előre megírt kotta alapján vezényli a zenekart. Minimálisan beleviheti ebbe az egyéniségét, az egyediségét, de nem komponálhatja újra a művet, mint ahogyan a színész sem írhatja át a szerepét a saját szájíze szerint. Tartania kell magát a forgatókönyvhöz. Mondhatnánk: ez a sorsa. Csak ez olyan rosszul hangzik. :(  De csak addig, míg meg nem értjük, hogy mit nevezünk sorsnak.

A tudat mint irányító egyéni szinten

Nézzük most meg mindezeket a tudat, mint irányító szintjére kivetítve zenekari és filmes analógia alapján!

Minden egyetlen tudat megnyilvánulása. A tudat a zeneszerző vagy filmrendező, aki a művet a zenészek vagy színészek – az emberek – által képes csak megnyilvánítani, életre kelteni. Ahhoz, hogy a mű minden ízében tökéletes legyen először megkomponálja a művet, miközben mesteri fokon alkalmazza a hatáskeltés eszközeit. Amikor ezzel elkészül megírja a forgatókönyvet, majd elkezdi az egyes szerepekhez a legmegfelelőbb karakterek, a legjobb muzsikusok kiválasztását. Miután ez megtörtént, minden szereplő megkapja a neki szánt szöveget, illetve a saját kottáját. S bár ezt megtanulja, biztos ami biztos alapon rendelkezésre áll egy súgó, illetve a zenészek esetében maga a kotta. (Esetünkben pedig mint tudjuk ez az intuíció vagy megérzés.)

Megkezdődik az előadás, a hangverseny. Maga a mű tökéletes, azt már csak a színészek vagy zenészek ronthatják el, ad abszurdum tehetik teljesen tönkre. Ezért egyetlen rendező sem szereti az olyan színészt, aki nem az elvárása szerint alakítja az adott karaktert és a saját szájíze szerint menetközben átírja a forgatókönyvet. Ugyanígy egyetlen karmester sem szereti azt a zenészt, aki nem a kottából játszik, melléüt vagy fals hangokat szólaltat meg. Tudod mit tesz velük? Elbocsátja, elküldi, útilapút köt a talpukra. Belőlük lesznek a vándorszínészek, a vándormuzsikusok. (No meg a vándorlelkek, akik sehol sem találják a helyüket. :) )

Hogy jól van-e ez így az csak nézőpont kérdése. Mert Te például mit szólnál ahhoz, ha a sejtjeid egyik pillanatról a másikra nem tennék a dolgukat, sőt szerepet cserélnének? Mi történne akkor, ha a logisztikai erők egyszeriben a frontvonalra akarnának menni harcolni, miközben még fegyver sem volt a kezükben? Mi lenne, ha a brácsás hirtelen trombitálni akarna a zenekarban?

A válasz egyszerű: felborulna a rend. A rend ugyanis attól rend, hogy minden és mindenki teszi a dolgát. Legjobb tudása szerint játssza a szerepét, képességei legjavát adva muzsikál a hangszerén. A káosz pedig attól káosz, hogy mindenki megy a saját feje után és fel akarja cserélni a szerepeket.

A tudat szintén nem szereti, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan eltervezte. Mit tehet a tudat annak érdekében, hogy az ÉLET nevű műve a lehető legtökéletesebb legyen? Az emberi formának, mint megnyilvánulási formáinak a kezébe nyomja a forgatókönyvet, a kottát, vagyis belekódolja a DNS-be a programját. Mivel a DNS szabályozó rendszer, ezért -tól, -ig korlátokkal rendelkezik. Van egy referenciatartomány, amelyen belül előfordulhatnak kisebb eltérések. Olyan ez mint a színész vagy muzsikus csak és kizárólag rá jellemző egyénisége. Ám amikor a referenciatartományból “kilóg” valamelyik paraméter, akkor a tudat mint irányító mechanizmus beavatkozik és igyekszik helyreállítani az eredeti állapotot.

Szabad akarat

Az ember szeretne abban hinni, hogy ő teremti a valóságát, ő irányítja az életét, ő alakítja a világot. Csakhogy az ember a tudat szolgája: egy zenész, egy színész, egy báb. Márpedig a báb nem hoz létre semmit, nem irányít semmit és nem alakítja a világot a saját kénye-kedve szerint. Megpróbálhatja, de ez teljes egészében abszurd. Vitéz László sosem lesz azonos Kemény Henrikkel, ám ettől még Kemény Henrik egyik megnyilvánulási formája lesz az ördögöket palacsintasütővel előszeretettel ütlegelő Vitéz László.

Az emberi test semmi más, mint a sejtek összessége, mely sejteket egy erő rendezi egységbe. De egyetlen sejtnek sincs szabad akarata, ugyan hogyan lenne értelmezhető az ember szabad akarata? Az ember egy rendszer, ám egyetlen rendszer sem képes önmagát irányítani, ha nincs egy külső, a rendszeren túlnyúló szervezőerő. Nem lehet a megfigyelő és a megfigyelt ugyanabban a közegben, így az ember egyszerűen képtelen egy tőle magasabb szinten és rajta túlnyúló erőt irányítani.

Bármit is akarunk irányítani az csak egy viszonyrendszeren belül lehetséges. Egy adott dolog megfigyelése automatikusan létrehoz a megfigyelő és a megfigyelt között egy viszonyrendszert, hiszen az irányítás legjellemzőbb és legrejtettebb módja a figyelem. A figyelem fogja megteremteni a mindenkori valóságot és ezt a kvantummechanika már bizonyította.

A kérdés azonban az, hogy képes vagyok-e tudatosan valamire ráirányítani a figyelmemet és ezzel megteremteni azt az elvárásaimnak megfelelően vagy nem?

Az elmúlt évek gondolkodásai és tapasztalatai alapján – no és persze visszatekintve az életemre – határozottan azt állítom, hogy NEM. A mátrixon belül egyszerűen nem értelmezhető a szabad akarat. Nem tudom kontrollálni a létezésem egyetlen meghatározó elemét sem. A gondolataim és az érzelmeim – vagyis a mindenkori valóságom teremtéséhez szükséges két fő dolog – egyszerűen belém vannak kódolva. Hiába akarnék mondjuk politikával foglalkozni, képtelen lennék rá még gondolati szinten is. Ugyanakkor hiába tiltakoznék az ellen, hogy ehhez hasonló írásokat írjak, mert egy láthatatlan erő “kényszerít” erre.

Valahogy ösztönösen tiltakozom az ellen is, hogy egy tőlem független teremtőben, valamiféle őszhajú és szakállas istenben higyjek, aki állítólag porból formált meg és akit imádni illik. Egyszerűen tudom, hogy én teremtettem meg saját magamat. Hogy honnan tudom? Ahogyan a Mátrixban mondta az Orákulum: “Tudom, mert tudnom kell.” Egyszerűen belém van kódolva.

Ami az érzelmeimet illeti: nem tudok és nem is akarok vidám lenni, ha egyszer szomorú vagyok. Nem tudok parancsszóra szeretni, de nem tudok nem szerelmes lenni, ha egyszer a hormonok elkezdenek dolgozni. Hiába akarom kontrollálni a fájdalmat, mert az csak egy bizonyos határon belül uralható. Egyes esetekben pedig egyszerűen nem tudok uralkodni az érzelmeimen és kitör belőlem az agresszivitás, valahonnan mélyről felbőg az oroszlán. Mint például most az internetadó hallatán. Az első gondolatom az volt, hogy megyek én is lázadni, aztán rájöttem, hogy ez csak arra jó, hogy újabb adót tudjanak bevezetni láz-adó címen. :)

Szóval igazat kell adjak Einsteinnek, aki azt írta:

“Olyan determinista vagyok, aki kénytelen úgy tenni, mintha létezne szabad akarat, mert ha civilizált társadalomban akarok élni, akkor felelősségteljesen kell viselkednem. (…) Nincs ellenőrzésem a folyamatok felett, elsősorban rejtélyes mirigyek azok, ahol a természet előállítja az élet lényegét. Henry Ford feltehetően belső hangnak hívná ezt, Szókratész daimónnak, de mindketten ugyanazt üzenik nekünk a maguk nyelvén: az emberi akarat nem szabad.”

Pontosan így van: az emberi akarat nem szabad. A színész forgatókönyve előre megírt, a zenész kottája előbb megszületett, mint a hangverseny, az elmélet mindig megelőzi a gyakorlatot, ahogyan az idea megelőzi a matériát. A létezés önmagában is egy illúzió, melyen belül a legnagyobb illúzió, hogy azt hiszed bármibe is van beleszólásod, van szabad akaratod és kedvedre formálhatod a jövőt. Ez azonban nincs így, mert a jövő már adott, mitöbb előbb volt, mint a múlt. Az üres jövő képzete így szintén illúzió. De hidd el, éppen ez benne a legszebb!

Nem arról van szó ugyanis, hogy az életem minden pillanata előre rögzített. Inkább arról, hogy vannak események, amelyeknek meg kell történnie az életemben, vannak, amelyek soha nem történhetnek meg bármennyire is akarom és vannak eshetőleges dolgok, amelyek bizonyos feltételek együttes fennállása esetén bekövetkezhetnek.

Olyan az élet mint a dominó világbajnokság. Fáradtságos munkával felépítünk egy grandiózus dominósort kapukkal, elágazókkal és mindenféle látványelemekkel. Aztán meglökjük az első dominót – megszületünk – és két dolgot tehetünk: gyönyörködünk a látványban vagy elkezdünk rohangálni és megváltoztatni a már felépített művet. Utóbbi kilátástalansága nem kétséges.

Azt az illúziót, hogy a világot folyamatosan teremtem a lineáris valóságértelmezés okozza. Az a hit, hogy a jövőt meg kell teremteni. Ez az oka annak is, hogy az ember állandóan célokat tűz ki, tervez és végrehajt. Az egyidejűség miatt azonban a jövő már létezik, ezért nincs mit megteremteni rajta. A rajz már ott van a papíron, elegendő csak észrevenni azt és gyönyörködni benne.

Az életemre visszatekintve azt látom, hogy igazából nem is voltak döntéseim. Csak hittem azt, hogy millió lehetőségem volt az adott pillanatban. Egyben rálátva az egészre, azt kell mondanom, hogy nem is történhetett volna másképpen. Persze ma már azt is látom, hogy miért paradoxon abban hinni, hogy a jövőt mi teremtjük. Ha ugyanis a jövőt mindig a múlt döntéseivel teremtenénk, akkor minden egyes döntés egy előzőleg meghozott döntésből indulhatna csak ki, vagyis az az illúzió, hogy magam választok, lényegében nem más, mint előre meghatározott utak közötti választás. De ahol előre meghatározott utak vannak, ott nincs igazi szabad döntés. Mert ha egy A pontból kétfelé lehet elindulni  – B és C felé – akkor ha a B-t választva eljutok egy újabb elágazóhoz, akkor ott ismét választási lehetőség előtt állok. Ez azonban már determinált azzal, hogy korábban az A-ból B-felé indultam el. A döntésemet tehát már meghatározza egy előzőleg meghozott döntés. Márpedig a szabad akarat a döntésképességet jelenti.

De mi is valójában a döntésképesség?

Voltaképpen nem más, mint egy önmeghatározási mód. Tudatként egyszerűen csak “vagyok, aki vagyok”. Ám hogy milyen vagyok, az mindig annak függvénye, hogy a valóság hogyan tükröz vissza engem. Ám én és a valóságom nem vagyunk elválaszthatóak, tehát annak nincs értelme, hogy a valóságom engem bármiben is képes korlátozni. A valóságot annak láthatom és úgy értelmezhetem, ahogyan csak akarom, hiszen én teremtem meg. S bár belőlem indul ki, mégis csak úgy nyer értelmet, ha egy látszólag tőlem független elemhez viszonyítom önmagamat, mert csak akkor tudom azt mondani: én ilyen vagyok. Mindig megválaszthatom tehát azt, hogy a valóságom mely eleme által határozom meg magamat. Ebben nyilvánul meg a döntésképességem.

Tekinthetek magamra szolgaként és úrként, teremtőként és teremtettként, egészségesként és betegként. Lehetek naplopó, lázadó vagy James Bond. Lehetek bármi, mert a valóságom pontosan ennek megfelelően fog visszatükrözni. Hogy mi leszek, vagyis hogyan határozom meg önmagamat csak és kizárólag rajtam múlik. Ettől nagyobb szabadság pedig nincs.

A tudat egy. A zeneszerző, a karmester, a prímás, a gordonkás, a klarinétos és minden muzsikus egy és ugyanazon tudat megnyilvánulásai. Ám abban a pillanatban, hogy megválasztom azt, hogy ki vagyok – vagyis melyik szereppel azonosulok – lemondok a szabad akaratomról, mert nem tudok egyszerre hegedűs és karmester is lenni. Elveszítem a korlátlan lehetőséget, lekorlátozom magamat, hogy egy adott szereppel tökéletesen azonosulhassak, megélhessem azt minden jó és rossz tulajdonságával együtt.

Mindezek azt is jelentik, hogy a vágyam sosem arra irányul, hogy mire vágyok a valóságomban, hanem arra, hogy mire vágyok önmagammal kapcsolatban. Ez pedig nem más, mint önmagam minden körülmények között történő megismerése. Megismerni milyen betegnek lenni, milyen lázadónak lenni, milyen egy Stradivari hegedűn játszani vagy éppen a karmester bőrébe bújni. A megismerési folyamat beteljesedése pedig az, amikor egy hegedűművészben képes vagyok rácsodálkozni önmagamra, mert tudom, hogy az egész zenekar, a karmesterrel az élen mind az én tudatomnak a megnyilvánulása.

A valós szabad akaratom tehát nem más, mint annak ismeretében, hogy örökké létező – tehát eleve determinált tudatforma – vagyok, bármikor megválaszthatom azt, hogyan kívánom önmagamat egy tükörrendszerben meglátni, milyen szerepet kívánok eljátszani az életem során.

Mi az én szerepem ebben a színdarabban?

A teremtés tehát a születés előtt már megtörtént. Létrehoztuk, megteremtettük az élethez szükséges feltételeket, törvényszerűségeket, szabályokat. A szerepek adottak és a nagy mű csak egyetlen esetben fulladhat kudarcba: ha a szereplők nem tartják magukat a forgatókönyvhöz.

Most, amikor minden egyre rosszabb lesz, a hatalom egyre szorosabbra húzza a nadrágszíjat és az élet minden területén igyekszik ellehetetleníteni a méltó emberi élethez szükséges feltételeket, tedd fel a kérdést magadnak: Mi az én szerepem ebben a színdarabban?

A válasz ott lesz benned. Az intuíciód, a súgód tisztán és érthetően közli veled. Csak ne felejts el valamit: az Élet nevű színdarab legnagyobb csapdája annak elfogadása, hogy elegendő csak a gondolataidat megváltoztatni ahhoz, hogy megváltozzanak a külső körülmények. NEM. Tettek, cselekedetek nélkül semmi sem változik meg. Ezt nagyon jól tudja a Rendszer és nem véletlenül tanít a spiritualizmus birkatürelemre és alázatra.

De vedd észre azt is, hogy ők is csak a szerepüket játsszák! És ők nem csak gondolkodnak arról, hogy mit kellene tenni, hanem meg is teszik, cselekednek is. Egészen addig, amíg a mi indítékaink el nem érnek egy olyan szintet, egy olyan erősséget, amikor a folyamat már nem felügyelhető tovább, a szabályozás már nem működik többé és a tudat mint irányító a folyamat vezérlését átvéve megszünteti az általa elindított folyamatot. Ekkor a folyó kilép a medréből, a társadalom hömpölygő és fellázadt emberfolyama elpusztít mindent, amit eddig felépített. Mert a tudat ugyanúgy működik társadalmi szinten is, mint egyéni szinten.

“Cselekedeteinket arra a mindig jelen lévő tudatosságra kell alapoznunk, hogy az emberek gondolkodásukban, érzelmeikben és cselekedeteikben nem szabadok, de csak annyira kötöttek indítékaik által, mint a csillagok mozgásukban.” (Einstein)

Folyt. köv.

Goldeneye

Forrás: http://goldeneye.ws/blog/2014/10/29/a-meghekkelt-univerzum-3-zenekari-ismeretek/

bg71
info@emberiseg.hu