02 Júl A kulcs – Gaál Péter
“Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.” (John Ronald Reuel Tolkien)
Egyetlen kulcs. Egyetlen kulcs nyit minden embert. Minden állatot.
Minden növényt. Mindent egyenként. Nem ugyanaz a kulcs, hanem egyetlen
kulcs, külön-külön mindenkit és mindent. Elég régóta tudom, ha az utóbbi
negyven évet annak lehet nevezni.
És egyetlen kulcsunk van nekünk is, saját magunkhoz. E pillanatban itt
tartok. Lehet, hogy Tolkien is tudott erről, amikor megírta A gyűrűk
urát, csak ő gyűrűkről beszélt. Lehet, hogy csak sejtette. Egy gyűrű
mind fölött. De a gyűrű és a kulcs között van valami különbség. A gyűrű
örökre fogva tart, a kulcs ugyan be is zár, de ki is nyit. Bezárhat és
kinyithat.
Hogy mi az? Kinek mi. Lehet, hogy egy szó. Lehet, hogy egy mondat.
Lehet, hogy valaminek a tudása, ami felszabadít. Baptizatus sum. Meg
vagyok keresztelve, mondta Luther. Az ő kulcsa ez volt. Az ördöggel való
vitájában mondta először, de végigkísérte egész életében. Mit tett vele?
Felszabadította. Számít, hogy van ördög vagy nincs ördög, hozzávágta-e a
tintatartóját, vagy nem vágta hozzá? Az számít, hogy ami addig
visszafogta, ha visszafogta, azontúl nem fogta vissza. Nem hit. A hit
más. Egyetlen mondat, kép, zene, bármi. Odaillő sem kell, hogy legyen.
Valami, ami felszabadít. Egy illúzió, EGYETLEN, ami mind fölött van.
Olyan, mint a jogi fikció. Egy tényállásról azt mondjuk ki, hogy azonos
egy másik tényállással, holott tudjuk, hogy ez nem így van, azért, hogy
valamely következményt alkalmazni lehessen. A következmény a lényeg.
Zen? – kérdezi a kedves Olvasó. Nem zen. A zen más. A zen nem tesz
kísérletet az azonosságra. A zen másképp működik. Nem kapaszkodó. A
zenben nincs olyan, hogy – például – úgy forduljunk Istenhez, mint saját
édesapánkhoz. Ez csak a kereszténységben van. Nekünk ez jutott. Ennek
van itt hagyománya. Nem Krisztushoz – ezt a badarságot egy református
lelkésztől olvastam -, hanem Istenhez. Valahogy úgy, ahogy Pál a
császárra apellált.
De az efféle miért lehet kulcs saját magunkhoz? Azért, mert
megszabadíthat az egótól, ahogy ma divatosan mondják. Megszabadíthat
attól az idegentől, akinek egész addigi életünkben spájzolunk, és aki
voltaképpen nem más, mint “ez az ember, itt”. Átteheti a súlypontot
valahova máshova, ahol nem lehet, azért, hogy úgy viselkedjünk, mintha
ott se lenne, ahol addig gondoltuk, és ahol szintén nincs. De ez csak a
kívülálló megállapítása. Aki él vele, annak nemhogy van, hanem CSAK EZ
VAN. Egy kulcs mind felett. És az egyben az összes többit is
helyettesítheti.
Ha nem lettem volna érthető, bocsánatot kérek. Lehet, hogy még én sem
értem egészen. És nem kell feltétlenül Istenre gondolni. Bármi/bárki
másra lehet, AMI/AKI ELÉGSÉGES AHHOZ, HOGY MINDENT ALÁRENDELJÜNK. Ami
ekvivalens az ABSZOLÚTTAL. Más nem. Egy kulcs mind felett. Még egy
ateistának is lehet istene. És az a vicces az egészben, hogy ez az
isten, ha isten, pontosan ugyanaz az isten, mint a keresztények és a
többiek istene.
2015. 06. 30.
Gaál Péter
