28 jan Van – nincs
“Akiknek van, és akiknek nincs” – ez a címe egy nagy port kavaró amerikai gazdasági szakkönyvnek. A gazdagok köreiben felháborodást kiváltó publikáció szerzője, a Világbank egyik vezető közgazdásza, Branko Milanovic azt állította a könyvben azokról, „akiknek van”, hogy az elit képmutatása Amerikában lassan már azt is megakadályozza, hogy gazdaságelemző fórumokon bárki is kiejtse a száján a „társadalmi egyenlőtlenségek” kifejezést.
Szegénység az van, persze, és adakozni, segíteni is kell. De a szerencsétlenebb sorsúakról Amerikában – legalábbis a Világbank szakértője szerint – csakis a jótékonykodás rózsaszín ködébe burkolózva illik beszélni, mindvégig megőrizve a leereszkedő, kegyes és dédelgető hangtónust.
Mélyebbre ásni fülsértő bárdolatlanság. Odapiszkítani az asztalra, és a társadalom nyerteseinek a képébe dörgölni, hogy az elmúlt 20 évben a 400 leggazdagabb amerikai ötszörösére növelte a vagyonát… Na nem, ilyet Amerikában nem illik mondani.
Tilos felemlegetni, hogy az elit, a globális világ lehetőségeit kihasználva, adóparadicsomokon keresztül pár év alatt 20 százalékkal csökkentette a jövedelemadóját, miközben Amerikában a társadalom fele ma már valójában nincstelen. A tartozásaik ugyanis (lakáshiteleik és autólízingjeik összege) több, mint a nevükön szereplő összes vagyon. Magyarul mínuszban vannak.
Erről mondta a minap a négyszázak egyike, a dúsgazdag milliárdos, Warren E. Buffett, hogy „a bandám hátrahagyta a porban az amerikai középosztályt”.
Mindezek után tornádó jellegű vihart kavart a tekintélyes washingtoni Brookings kutatóintézet elemzése, amely a múlt hónapi amerikai elnökválasztás kapcsán osztályharcot emleget. A Brookings társadalomtudósai úgy látják, hogy Obama győzelme az alsóbb néposztályok diadala. Mert a rosszabbul álló amerikaiak (elsőként a nyugati országok polgárai közül) végre felfogták, hogy az egyre tágabbra nyíló jövedelemolló, vagyis a mai kor legnagyobb mételye ellen osztályharcot kell indítaniuk.
A világ sokak szerint erről fog szólni a következő években: a szegények küzdelméről az egyre gazdagabb kevesek ellen. Omabától a vesztesek, vagyis a lemaradók azt várták és várják, hogy az ő pártjukat fogja ebben az osztályharcban.
És fogja is. Figyeljétek csak meg, hogy az épp most zajló amerikai költségvetési vitában az újraválasztott elnök egyetlen cölöpöt vert csak le irtózatosan mélyre. Ha törik, ha szakad, emelni fogja az évi 250 ezer dollár fölötti jövedelemmel rendelkezők adóját, és öt év alatt elvesz tőlük 1600 milliárd dollárt.
Ráadásul ez az osztályharc ma már nem csak Amerikában dúl. Miközben mi Magyarországon épp azt hallgatjuk, hogy a miniszterelnök nemzeti konzultációt akar indítani arról, hogy mi legyen a közterületekre magukat befészkelő hajléktalanokkal, eközben Franciaországban a szakszervezetek már azt követelik a baloldali, szocialista kormánytól, hogy államosítsa azokat a külföldi vállalatokat, melyek leépítéseket terveznek.
Inkább a kommunizmus, mint a munkanélküliség.
Nem vicc! Ezen a héten épp egy acélipari óriás esetében vetődött fel ez a lehetőség, aztán pedig egy hajógyár munkásai kezdték az államosítást követelni Franciaországban.
Kíváncsi vagyok, hogy melyik oldal kap majd gyorsabban észbe nálunk, Magyarországon?
A birkák leszenek többen, akik tűrik a stadionépítéseket és az oktatás, az egészségügy leépítését, pénzelvonását, vagy azok, akik fel merik végre emelni a hangjukat a 2013-ban is csak jobban élő politikai- gazdasági elit ellen, akik óriásplakátokon kritizálják egymást és pazarló nemzeti konzultációkkal tömik a saját zsebüket?
